Blog time

Zsákolás a csillagokig

„…alkalmat és szinte ösztönzést ad a csupán az anyagiakkal törődő civilizáció folyamatos kibontakozása, fejlődése, amelyben elsősorban a munka objektív oldalára irányul a figyelem, a szubjektív szempont pedig – azaz ami akár közvetlenül, akár közvetve a munka alanyával kapcsolatos – csak másodlagos jelentőségű. Minden ilyen esetben, s minden ilyen társadalmi helyzetben összezavarodik, vagy esetleg fel is borul az a rend, amelyet a
Teremtés könyvének kezdetén álló szavak határoztak meg; tudniillik az emberrel úgy bánnak, mint puszta termelőeszközzel, holott tekintet nélkül a munka fajtájára, úgy kell vele bánni – és egyedül ővele – mint a munka cselekvő alanyával, alkotóval és mesterrel.”
(LABOREM EXERCENS, II. János Pál pápa enciklikája, 30.)

Az első nap a levegő lebegett és remegett a sötét föld felett. Árnyékban harmincöt fokot mértek, a fekete salakon ötvennél is több lehetett. Az alvilágias labdarúgó-pályányi tér akár egy tisztítóhely. Szabadtéri szauna. A szemüvegre csöpögő, az elnyűtt, mocskos ruhát pillanat alatt átitató veríték tökéletesen méregtelenít.

Délutáni műszakkal kezdett. Friss hús, csetlik-botlik a nyakig érő gazban, amely helyet követelve magának, túlnő a mellig érő Big-Bag zsákokon. Ezek a tonnás óriások szorosan egymás mellett elszállításukra várnak. Tetejük összefüggő fehér, hullámos teret
alkot, ha nem a rosszulléttel küzdene, akár ugrálhatna is egyik tetejéről a másikra. – Most már majdnem úgy néz ki bátya, mint egy munkás – röhögte el magát Félfogú, az egyik huszonéves rakodó.

A Nap, a mi áldott csillagunk, mindig is kitett magáért. Életet teremtett itt, és fenn is tartja. Így júliusban, délután kettő óra tájban érzi magát elemében. Ő most a napkirály. Nem nyugszik. Mindenki lesüti a szemét előtte, a megpirongatja azt, aki ilyenkor színe elé
merészkedik. A dolgozó saját bőrén érzi alárendeltségét. A végtelen Univerzum, a tökéletes kozmosz részeként élni rend szerint való, az alkalmazotti létet pedig az uralkodó egy százalék híján az egész emberiség ismeri. Ez azért nem olyan csodálatos rend, mint a fönti.
Az már erősen vitatható, a munkaórák múlásával erősen megkérdőjeleződik, hogy Isten e teremtménye – a többi hét és fél milliárd a maga területén -, miért csak puszta termelőeszköz, kárhozatos helyen. Azért, hogy megadja a tulajdonosoknak, a pénzcsászároknak, ami az övék? Jár ez nekik?

„Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy, és porba térsz vissza.” Az Írás nem téved. Itt is tövis és bojtorján terem, fekete lebegő por csíkokat rajzol a bőrredőkbe, csikorog a fog. A gaz-pollenektől az orr is meglevesesedik, a gatya csatakos az izzadságtól. A homlok és a pofa olyan zsírosan-nedvesen fénylik, mint kitalált vadnyugati-mexikói lovasoké revolverpárbaj előtt. Ugyanúgy szikrákat hány ez a szem is. Ki a jobb? A fáradság, vagy a csakazértis elszántság? A nagy zsákok első két fülét rátolja a targonca hegyes villájára, utána csúsztatja fel a hátsó kettőt. A bőgő gép az egészet felemeli, fordul vele, ráteszi a kamion platójára. Egyszer, harmincszor, aztán még az újonnan érkezőkre, legalább tízszer harmincszor. A nyomasztó teher alól felszabaduló raklapokat szépen elvágólag – mint katonás stokizásnál a ruhát –egymásra kell helyezni. Háromszázszor. A legfelső feldobását rendre egy nagy szusszanás, nyögés kíséri.

Aztán elsötétül minden. Az árnyékban pihenő sofőrök hangja, mintha nagyon messziről jönne, de a bámész tekinteteket a hátán érzi. – Akkor se ülök le – sziszegi magában. – Nem szabad összeesnem, röhögjenek máson. Hát persze a víz. Órák óta nem ittam egy
kortyot sem. A csudába! Szól, kér egy flakonnal. Az egyik biztonsági őr megszánja, hoz neki. Húzóra
kiszippantja. Mondják a Nap, minden tüze ellenére, és az egész világmindenség trilliárdszor trilliárd
elemével az emberre van hangolva. Mert ha valahol, valamikor, a sugárzás, a mozgás és törvény ebben a minden emberi értelmet meghaladó óriási teremtett rendszerben csak egy borotva élnyit eltért volna a mostanitól, akkor itt nincs semmi.
Ez a munka sem. „Miért jobb a valami, mint a semmi?” Csak. Ki gondol itt evvel? Menjen, fogyjon az áru, vegyék. Adható és kapható minden, mint nátha a matrózkocsmában. Ám elporzik az utolsó szállítójármű is, szétterül az alkonyi csend.
Leszállt az est, fáradt minden test. Feltűnnek a bolygók, a legfényesebb csillagok. Irány a zuhanyozó. A vasszekrényen szárad a nyirkos és mocskos munkaruha. Holnapra kemény lesz.
Megköt.

Estére huszonöt fokra „zuhan le” a hőmérséklet. Simogat a szellő. Végigpereg a délután. Valakik sok pénzt kaszáltak ma. Valami azért a melósnak is jutott. Ez volt az első nap. Mégiscsak túlélte. Az a szédülés… Felnéz az égre, keresi az ismerős csillagképeket, míg nem jön busz. Ott minden szabályos, rendezett, kiszámítható. Szép. Lassan elfelejtődik a sok délutáni botladozás, a megannyi ügyetlen mozdulat. Már-már alkotóvá és mesterré nemesül gondolataiban. Igen, dolgoztam. Egy nagyobb összefüggés részeként.
Hogy ez napközben miért is nem jutott eszébe?!

Szurmay Zoltán

A famunkás keresztje

 

 

 

„Ez a tény önmagában a „munka Evangéliuma”,
amely nagyon világosan megmutatja,
hogy az alap, amelyen a munka értékét és jelentőségét mérni kell,
nem magának a munkának milyensége, hanem a személy, aki dolgozik.
A munka méltóságának forrásait tehát elsősorban nem objektív,
hanem szubjektív tényezőkben kell keresnünk.”
(II. János Pál pápa enciklikája A RERUM NOVARUM enciklika 26.

A famunkás keresztje

A spaklit kimért mozdulattal belemártja a rózsaszín, puha anyagba. Nem mélyen, csak annyira, hogy pont annyi legyen az élén, amennyi szépen, egyenletesen és hártyavékonyan szétkenhető. A gyurmánál lágyabb stukkó, mint valami nagyon sűrű főzelék engedelmes, a félköríves mozdulattal a glettvasra tapad. Az ölnyi széles és kétszer olyan hosszú falap már tarkállik a javításoktól. A teremtés egyik legtökéletesebb, legérzékenyebb műszere, a simító újbegy, még azt a mikronnyi karcolást is észleli, mely fölött a tekintet átsiklana. A hosszú falap két végén álló munkások felnéznek, egymásra pislantanak, tán össze is biccentenek, és rutinos mozdulattal, egyszerre fordítják szűz oldalára az ujjnyi vastag munkadarabot. Ebből a minőségűből még vagy félezer vár megmunkálásra. Soha nem lesz vége…

Mikor kel fel a nap?
Tökéletes színpadi kép, egy madáchi falanszterjelenethez. A gép és az ember felcserélhető. A forró présből bűzölögve-gőzölögve kigördül a préselt falap. A technika nem társ, hanem az ember ellensége. Megállíthatatlanul ontja a megmunkálandó lapokat. Egyikőjük, a kétméteres óriás gondolatai elkalandoztak. Falujába szárnyal, a legelőkre, ahol tehenész volt. Ha felnézett, az ég alját látta és nem azt a másik hemügés fószert, akiről azt se tudja, ki fia borja. Honnan is jött? Tán nem is dolgozott egy jóízűt életében. Gitáros kezű, zongorista ujjú. Az ilyennek el kéne menni kapálni…Feje búbja már kopasz, mintha felvette volna a tonzúrát. Az meg viszont pislog a behemót irányába. Igyekszik másolni mozdulatait. A nagy, a sublótarcú, egy évet már lenyomott itt, rangidős. A szemközti, viszont csak tíz hónapja vette fel ezt az igát. Húzza, mint a koloncot, akár egy óriás követ, vagy a maga keresztjét. Közben azon jár az esze, hogy mit keres itt. Éppenséggel pénzt, ötödannyit, mint a tulaj hazájában robotolók. Megfordult már vagy hatvan munkáltatónál, mondják, csak akasztott ember, meg zöld tinta nem volt, és hogy a jég hátán is megél. Ja, lehet, de ennek meg volt az ára is. Idegalapon. Meg sokat volt pipás. „A pipa szélén állt” – ahogy itt mondják. Igen, aki nem visz térképet eltéved, csalinkázik, ha nem is keresi a tökéletes élet-tervrajzot, homokra épít házat. Van tán diplomája is, ám jobb, ha befogja a száját. Egyszer csak benő a feje lágya. Törések helyén erősebb a csont.
Az éjszakai műszakból már egy óra letelt. Ahogy a hajhiányos, a Karcsi, epésen mondja az időt siettetőknek: „ennyivel is közelebb a mennyei születésnap”. Felfogás kérdése. A többség siettetné a homokóra pergését, a lelkesebbek, a megpróbáltak, itt, a próba-pokolban is jobban érzik a másodpercek megfizethetetlenségét. Hej, sokan mit meg nem adnának legeslegutolsó pillanataikban akárcsak egy plusz óráért is!

A munkában összekötöttek másik fele, Feri, a cowboy, igazi parasztgyerek. Focizott. Muzsikcenter. Nem rossz ő, csak kezdéskor rettenetesen szitkozódik, olykor a levegőbe rúg egy-két vödröt, fadarabot, rendszerint a falhoz vág egy maréknyit a stukkóból. Avantgárd képet mintáz. Mars. Károly összeszorítja ajkait. Jobb hagyni. Amolyan ima-félével próbálkozik. „Uram vedd el kérlek Feritől ezt a haragot, nekem meg adj kedvet a munkához. Had lássak valami értelmet benne.”
Telik az idő. Mintha gyorsulnának a mozdulatok. Mintha beletörődnének: ezt a keresztet maguknak kell vinniük. Beszédbe elegyednek. Szó szót követ. Meccsek, fröccsök, pecázások, elcsattan néhány régi poén. Ha-ha…Viszik a kész falapokat. Újakat ont a fekete gép. Élénkebbé válik minden, pedig jócskán elmúlt éjfél. Egy kis szakmai lecke a rangidőstől: „rosszul csinálod, így húzd, szebb lesz”. A minőségellenőrök a közelben járkálnak, de nem miattuk lett precízebb a páros. Valami lassan változik. Hat. Az ima? ÁÁÁ! A „tonzúrásnak” eszébe jut egy mester. Sürgették, mondták neki, jó lesz az úgy, hagyja már, senki nem figyeli, nem szól érte. „Nono, mutatott az ég felé, egy valaki látja. Ő előtte nem lehet hazudni.”

Feri sem a munka hőse, a kisebbik se. A gyárban nekik csak főnökeik vannak. Lehet, hogy nézik, a teljesítménylapjukat, lehet, a szemétbe kerül. Ők ketten részek egy nagy gépezetben. De kellenek. Mint a termeszek, hogy váraik épüljenek. Valami cél, jelentőség csak kell. Nem?
Ezek a szép, vöröses színű, lecsiszoltan gyönyörű lapok luxushajók kabinfalai lesznek. Az is valami. Mit bánják ők, hogy soha nem utaznak majd ilyeneken. Hajnal háromkor már csak a maguk kedvére dolgoznak. Mint a méhek. Érkezik a targonca, ismét eltűnnek a készek, jönnek a megmunkálandók. Rájuk szállnak. Pörögnek mind a ketten, már nem rabszolgái a munkának, mintha szabadultak volna valami kötöttségtől. Nevetgélnek, húzzák a szomszéd párost, mennyivel előbb járnak, mint amazok: „mentek a levesbe.” Hoppá! Mindjárt hat óra, vége a műszaknak! Mégiscsak volt értelme az estének. „Uram köszönöm, hogy jó kedvvel dolgozhattam, épségben megmaradt minden testrészem, hogy hasznosan telt el a műszak. Ajándék életem egyik nyolc órája.”

Pirkad.

Újabb fogadalmasok.

2018 március 25-én három új taggal bővültünk.
Szurmay Zoltán (Szolnok) Berg Máté (Pécs) Kaszper Pál (Szeged).
Fogadalom tételük Szolnokon volt, jelentkezésüket követően 33 napos felkészülési idő vette kezdetét fogadalomtételükig.

Elköteleződésük a munkásság és a parasztság misszionálásában mutatkozik meg.

 

Kérjük imádkozzanak értük, hogy e feladatot melyre meghívást kaptak
az Úristen kegyelmében végezzék!