Blog time

Zsákolás a csillagokig

„…alkalmat és szinte ösztönzést ad a csupán az anyagiakkal törődő civilizáció folyamatos kibontakozása, fejlődése, amelyben elsősorban a munka objektív oldalára irányul a figyelem, a szubjektív szempont pedig – azaz ami akár közvetlenül, akár közvetve a munka alanyával kapcsolatos – csak másodlagos jelentőségű. Minden ilyen esetben, s minden ilyen társadalmi helyzetben összezavarodik, vagy esetleg fel is borul az a rend, amelyet a
Teremtés könyvének kezdetén álló szavak határoztak meg; tudniillik az emberrel úgy bánnak, mint puszta termelőeszközzel, holott tekintet nélkül a munka fajtájára, úgy kell vele bánni – és egyedül ővele – mint a munka cselekvő alanyával, alkotóval és mesterrel.”
(LABOREM EXERCENS, II. János Pál pápa enciklikája, 30.)

Az első nap a levegő lebegett és remegett a sötét föld felett. Árnyékban harmincöt fokot mértek, a fekete salakon ötvennél is több lehetett. Az alvilágias labdarúgó-pályányi tér akár egy tisztítóhely. Szabadtéri szauna. A szemüvegre csöpögő, az elnyűtt, mocskos ruhát pillanat alatt átitató veríték tökéletesen méregtelenít.

Délutáni műszakkal kezdett. Friss hús, csetlik-botlik a nyakig érő gazban, amely helyet követelve magának, túlnő a mellig érő Big-Bag zsákokon. Ezek a tonnás óriások szorosan egymás mellett elszállításukra várnak. Tetejük összefüggő fehér, hullámos teret
alkot, ha nem a rosszulléttel küzdene, akár ugrálhatna is egyik tetejéről a másikra. – Most már majdnem úgy néz ki bátya, mint egy munkás – röhögte el magát Félfogú, az egyik huszonéves rakodó.

A Nap, a mi áldott csillagunk, mindig is kitett magáért. Életet teremtett itt, és fenn is tartja. Így júliusban, délután kettő óra tájban érzi magát elemében. Ő most a napkirály. Nem nyugszik. Mindenki lesüti a szemét előtte, a megpirongatja azt, aki ilyenkor színe elé
merészkedik. A dolgozó saját bőrén érzi alárendeltségét. A végtelen Univerzum, a tökéletes kozmosz részeként élni rend szerint való, az alkalmazotti létet pedig az uralkodó egy százalék híján az egész emberiség ismeri. Ez azért nem olyan csodálatos rend, mint a fönti.
Az már erősen vitatható, a munkaórák múlásával erősen megkérdőjeleződik, hogy Isten e teremtménye – a többi hét és fél milliárd a maga területén -, miért csak puszta termelőeszköz, kárhozatos helyen. Azért, hogy megadja a tulajdonosoknak, a pénzcsászároknak, ami az övék? Jár ez nekik?

„Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy, és porba térsz vissza.” Az Írás nem téved. Itt is tövis és bojtorján terem, fekete lebegő por csíkokat rajzol a bőrredőkbe, csikorog a fog. A gaz-pollenektől az orr is meglevesesedik, a gatya csatakos az izzadságtól. A homlok és a pofa olyan zsírosan-nedvesen fénylik, mint kitalált vadnyugati-mexikói lovasoké revolverpárbaj előtt. Ugyanúgy szikrákat hány ez a szem is. Ki a jobb? A fáradság, vagy a csakazértis elszántság? A nagy zsákok első két fülét rátolja a targonca hegyes villájára, utána csúsztatja fel a hátsó kettőt. A bőgő gép az egészet felemeli, fordul vele, ráteszi a kamion platójára. Egyszer, harmincszor, aztán még az újonnan érkezőkre, legalább tízszer harmincszor. A nyomasztó teher alól felszabaduló raklapokat szépen elvágólag – mint katonás stokizásnál a ruhát –egymásra kell helyezni. Háromszázszor. A legfelső feldobását rendre egy nagy szusszanás, nyögés kíséri.

Aztán elsötétül minden. Az árnyékban pihenő sofőrök hangja, mintha nagyon messziről jönne, de a bámész tekinteteket a hátán érzi. – Akkor se ülök le – sziszegi magában. – Nem szabad összeesnem, röhögjenek máson. Hát persze a víz. Órák óta nem ittam egy
kortyot sem. A csudába! Szól, kér egy flakonnal. Az egyik biztonsági őr megszánja, hoz neki. Húzóra
kiszippantja. Mondják a Nap, minden tüze ellenére, és az egész világmindenség trilliárdszor trilliárd
elemével az emberre van hangolva. Mert ha valahol, valamikor, a sugárzás, a mozgás és törvény ebben a minden emberi értelmet meghaladó óriási teremtett rendszerben csak egy borotva élnyit eltért volna a mostanitól, akkor itt nincs semmi.
Ez a munka sem. „Miért jobb a valami, mint a semmi?” Csak. Ki gondol itt evvel? Menjen, fogyjon az áru, vegyék. Adható és kapható minden, mint nátha a matrózkocsmában. Ám elporzik az utolsó szállítójármű is, szétterül az alkonyi csend.
Leszállt az est, fáradt minden test. Feltűnnek a bolygók, a legfényesebb csillagok. Irány a zuhanyozó. A vasszekrényen szárad a nyirkos és mocskos munkaruha. Holnapra kemény lesz.
Megköt.

Estére huszonöt fokra „zuhan le” a hőmérséklet. Simogat a szellő. Végigpereg a délután. Valakik sok pénzt kaszáltak ma. Valami azért a melósnak is jutott. Ez volt az első nap. Mégiscsak túlélte. Az a szédülés… Felnéz az égre, keresi az ismerős csillagképeket, míg nem jön busz. Ott minden szabályos, rendezett, kiszámítható. Szép. Lassan elfelejtődik a sok délutáni botladozás, a megannyi ügyetlen mozdulat. Már-már alkotóvá és mesterré nemesül gondolataiban. Igen, dolgoztam. Egy nagyobb összefüggés részeként.
Hogy ez napközben miért is nem jutott eszébe?!

Szurmay Zoltán

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.