A famunkás keresztje

 

 

 

„Ez a tény önmagában a „munka Evangéliuma”,
amely nagyon világosan megmutatja,
hogy az alap, amelyen a munka értékét és jelentőségét mérni kell,
nem magának a munkának milyensége, hanem a személy, aki dolgozik.
A munka méltóságának forrásait tehát elsősorban nem objektív,
hanem szubjektív tényezőkben kell keresnünk.”
(II. János Pál pápa enciklikája A RERUM NOVARUM enciklika 26.

A famunkás keresztje

A spaklit kimért mozdulattal belemártja a rózsaszín, puha anyagba. Nem mélyen, csak annyira, hogy pont annyi legyen az élén, amennyi szépen, egyenletesen és hártyavékonyan szétkenhető. A gyurmánál lágyabb stukkó, mint valami nagyon sűrű főzelék engedelmes, a félköríves mozdulattal a glettvasra tapad. Az ölnyi széles és kétszer olyan hosszú falap már tarkállik a javításoktól. A teremtés egyik legtökéletesebb, legérzékenyebb műszere, a simító újbegy, még azt a mikronnyi karcolást is észleli, mely fölött a tekintet átsiklana. A hosszú falap két végén álló munkások felnéznek, egymásra pislantanak, tán össze is biccentenek, és rutinos mozdulattal, egyszerre fordítják szűz oldalára az ujjnyi vastag munkadarabot. Ebből a minőségűből még vagy félezer vár megmunkálásra. Soha nem lesz vége…

Mikor kel fel a nap?
Tökéletes színpadi kép, egy madáchi falanszterjelenethez. A gép és az ember felcserélhető. A forró présből bűzölögve-gőzölögve kigördül a préselt falap. A technika nem társ, hanem az ember ellensége. Megállíthatatlanul ontja a megmunkálandó lapokat. Egyikőjük, a kétméteres óriás gondolatai elkalandoztak. Falujába szárnyal, a legelőkre, ahol tehenész volt. Ha felnézett, az ég alját látta és nem azt a másik hemügés fószert, akiről azt se tudja, ki fia borja. Honnan is jött? Tán nem is dolgozott egy jóízűt életében. Gitáros kezű, zongorista ujjú. Az ilyennek el kéne menni kapálni…Feje búbja már kopasz, mintha felvette volna a tonzúrát. Az meg viszont pislog a behemót irányába. Igyekszik másolni mozdulatait. A nagy, a sublótarcú, egy évet már lenyomott itt, rangidős. A szemközti, viszont csak tíz hónapja vette fel ezt az igát. Húzza, mint a koloncot, akár egy óriás követ, vagy a maga keresztjét. Közben azon jár az esze, hogy mit keres itt. Éppenséggel pénzt, ötödannyit, mint a tulaj hazájában robotolók. Megfordult már vagy hatvan munkáltatónál, mondják, csak akasztott ember, meg zöld tinta nem volt, és hogy a jég hátán is megél. Ja, lehet, de ennek meg volt az ára is. Idegalapon. Meg sokat volt pipás. „A pipa szélén állt” – ahogy itt mondják. Igen, aki nem visz térképet eltéved, csalinkázik, ha nem is keresi a tökéletes élet-tervrajzot, homokra épít házat. Van tán diplomája is, ám jobb, ha befogja a száját. Egyszer csak benő a feje lágya. Törések helyén erősebb a csont.
Az éjszakai műszakból már egy óra letelt. Ahogy a hajhiányos, a Karcsi, epésen mondja az időt siettetőknek: „ennyivel is közelebb a mennyei születésnap”. Felfogás kérdése. A többség siettetné a homokóra pergését, a lelkesebbek, a megpróbáltak, itt, a próba-pokolban is jobban érzik a másodpercek megfizethetetlenségét. Hej, sokan mit meg nem adnának legeslegutolsó pillanataikban akárcsak egy plusz óráért is!

A munkában összekötöttek másik fele, Feri, a cowboy, igazi parasztgyerek. Focizott. Muzsikcenter. Nem rossz ő, csak kezdéskor rettenetesen szitkozódik, olykor a levegőbe rúg egy-két vödröt, fadarabot, rendszerint a falhoz vág egy maréknyit a stukkóból. Avantgárd képet mintáz. Mars. Károly összeszorítja ajkait. Jobb hagyni. Amolyan ima-félével próbálkozik. „Uram vedd el kérlek Feritől ezt a haragot, nekem meg adj kedvet a munkához. Had lássak valami értelmet benne.”
Telik az idő. Mintha gyorsulnának a mozdulatok. Mintha beletörődnének: ezt a keresztet maguknak kell vinniük. Beszédbe elegyednek. Szó szót követ. Meccsek, fröccsök, pecázások, elcsattan néhány régi poén. Ha-ha…Viszik a kész falapokat. Újakat ont a fekete gép. Élénkebbé válik minden, pedig jócskán elmúlt éjfél. Egy kis szakmai lecke a rangidőstől: „rosszul csinálod, így húzd, szebb lesz”. A minőségellenőrök a közelben járkálnak, de nem miattuk lett precízebb a páros. Valami lassan változik. Hat. Az ima? ÁÁÁ! A „tonzúrásnak” eszébe jut egy mester. Sürgették, mondták neki, jó lesz az úgy, hagyja már, senki nem figyeli, nem szól érte. „Nono, mutatott az ég felé, egy valaki látja. Ő előtte nem lehet hazudni.”

Feri sem a munka hőse, a kisebbik se. A gyárban nekik csak főnökeik vannak. Lehet, hogy nézik, a teljesítménylapjukat, lehet, a szemétbe kerül. Ők ketten részek egy nagy gépezetben. De kellenek. Mint a termeszek, hogy váraik épüljenek. Valami cél, jelentőség csak kell. Nem?
Ezek a szép, vöröses színű, lecsiszoltan gyönyörű lapok luxushajók kabinfalai lesznek. Az is valami. Mit bánják ők, hogy soha nem utaznak majd ilyeneken. Hajnal háromkor már csak a maguk kedvére dolgoznak. Mint a méhek. Érkezik a targonca, ismét eltűnnek a készek, jönnek a megmunkálandók. Rájuk szállnak. Pörögnek mind a ketten, már nem rabszolgái a munkának, mintha szabadultak volna valami kötöttségtől. Nevetgélnek, húzzák a szomszéd párost, mennyivel előbb járnak, mint amazok: „mentek a levesbe.” Hoppá! Mindjárt hat óra, vége a műszaknak! Mégiscsak volt értelme az estének. „Uram köszönöm, hogy jó kedvvel dolgozhattam, épségben megmaradt minden testrészem, hogy hasznosan telt el a műszak. Ajándék életem egyik nyolc órája.”

Pirkad.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.