Szakmunkásfiatalok mai nevelésének összehasonlítása
Neveléstörténet Szöveggyűjtemény II. fejezet három dokumentumával
2011. November
Kósa László
II. 15. Kerschensteiner: A jövő iskolája a munkaiskola
Kerschensteiner Munkaiskolája néha a szépirodalmi elemeket sem elhanyagolva mutatja meg azt a véleményt, ami szerint kellene a fiatalokat nevelni. [1]
A mű elején elismeri azokat az igyekezeteket, ahogyan eddig a munkára, annak megbecsülésére és szeretetére nevelték a fiatalokat. De Kerschensteiner megjegyzi, hogy a munkával is lehet nevelni, sőt talán sokkal jobban, mint a könyvekkel. A munka által a diák a személyiségének alaptulajdonságait fejlesztheti ki, mint az igényesség, pontosság, stb. Így a munka nevelés, nem kizárólag a tanuló hajlamait követi, hanem annak érdekeit is. Az eddigi igyekezetek azonban nem segítették a fiatalokat abban, hogy önmaguk lehessenek, kezdeményezni merjenek, s önállóságukat fejlessze.[2]
Kerschensteiner célja ezért, hogy a fiatalok jó tulajdonságai megmaradjanak, mégis az oktatás igazodjék a gyermek lényegéhez. Szerinte, a könyvek helyett a személyes tapasztalatú Munkaiskolává kell átalakítani az oktatást, ami nagyon hasonlítana a kisgyermek játékiskolájához.
Számára fontos, hogy a kétkezi munka összefüggjön a szülői házból hozott értékekkel és hagyományokkal és a gazdasági képpel is, hiszen a fiatal ott szocializálódott, s az iskola végeztével is oda tér vissza.
A reformpedagógus szerint az élet értelme nem az uralkodás hanem a szolgálat, ahol az egyén az állami szervezet célját és értelmét ismeri. Ennek a szervezetnek ajánlja fel az ember alapvetően, egész életében a szolgálatát.
Az egyik legfontosabb eszköze a Munkaiskolának a munkatermek. Ezekben a különféle termekben a munkatípusok különféletípusait gyakorolhatják a fiatalok, s maguk választhatnak a számukra leginkább illők közül. Kerschensteiner tapasztalata az, hogy a lustának, butának tartott fiatalok, ezekben a termekben felbátorodva, sokszor sokkal jobb teljesítményt nyújtanak, mint értelmiségi társaik, s sokkal könnyebben nevelhetőek, formázhatóak. A mű írója ezután több akadályról beszél, melyek leküzdését sokkal fontosabbnak tartja, azon cél érdekében, hogy a végeredményként egy sokkal képzett és az életével elégedettebb népréteg alakuljon ki. Ez által bízik abban, hogy a szülői ház is sokkal nagyobb megértést biztosít mind a fiatal, mind az iskola felé.
A mai nevelésben sok helyen látszódnak azok a próbálkozások, amivel a gyermekeket és a fiatalokat a kétkezi munkán keresztül igyekszenek, igyekszünk az értékek felismerésére ösztönözni, és képességükben fejleszteni. A Harmadik évezredben az a idea, hogy a közös államnak majd a magánember felajánlja a saját munkáját, szertefoszlott. Ugyanakkor, hogy a gyermekek és fiatalok nevelésének egyik legfontosabb eszköze ma is a munka, ezt nem tagadhatjuk.
Személyes tapasztalatunk a keresztény munka értékrendjének kialakításával az, hogy a fiatalok is vágynak arra, hogy igényes, precíz munkát végezhessenek. A szakiskolákból kikerülve azonban, az alkoholista, feketemunkából élő és seftelő mesterek mellett a fiataljaink nem biztos, hogy értékrendszerükben feljebb fognak lépni.
[1]Faragó L: Munka –munkára nevelés – munkaiskola – Akadémiai Nyomda, Budapest, 1961, 143–166. o. (Knyl. Magyar Pedagógia)
[2] Munka, munkára nevelés, munkaiskola (Gondolatok a probléma történeti vizsgálatához) – Magyar Pedagógia, 1961, 2. sz. 143–166
II.24 Spranger: Az ifjúkor lélektana
Spranger ebben a művében az ifjúság megértő lélektanát igyekszik kibogozni, főként filozófiai megközelítésben.
Az első részben kifejti, hogy a fiataloknak van a legnagyobb szükségük mások, a környezetük megértésére, s éppen ők azok, akiket legkevésbé értünk mi is, s értik önmagukat is.
Ennek a titoknak, a meg nem értésüknek több oka is van. Először is, hogy a fiatal, önmaga is rejtegeti benső titkait, rezdüléseit. Jellemző rá a zárkózottság, de ugyanakkor a dacos önállóság. Szeretné már a felnőttek jogait megkapni, de a kötelességeiket nem. [3]
Az író kifejti, hogy életünk egy évét sem felejtjük annyira mint a pubertás kor éveit. Talán ez azzal magyarázható, hogy az ifjú kor kérdései, később válaszra lelnek, s mivel a lelki ingadozottság csökken, így ezek a problémákat felejtjük. Persze az is igaz, hogy akik ma a fiatalokért küzdenek és tudatosításukon fáradoznak, nem biztos, hogy később is meg fogják őket érteni.
De mi is kell ahhoz, hogy megértsük ezeket a fiatalokat? Először is az, hogy legalább ő maga tudja, hogy mit akar, de sajnos a legtöbb esetben ő maga sem tudja. Azaz, ha nincs egy stabil pont amit megismerhetnénk, akkor megismerésük elég kétségessé válik. Egyszerűen, csak azt tudhatjuk róluk biztosan, hogy nem tudunk róluk biztosan semmit. S mivel más nincs, csak a fiatalok vágya, hogy megértsék őket, így Spranger a megértés lélektanát tartja a legfontosabbnak. Ez egy jó alap ahhoz, hogy a beleérzésünkkel kezelni tudjuk a fiatalok lelki vívódásait.
Spranger
Először a megértés fogalmával foglalkozik, s elmondja, hogy egy olyan megismerési folyamat, amit nem szabad összekeverni az együttérzéssel. Felveti, hogy csak akkor érthető egy ember, ha azt teljes önmagában tudjuk vizsgálni. Ez azonban lehetetlen, mert minden emberre hat a környezete, s ő is hat a környezetére.
A cikk írója, két metodikai elemet emel ki. Az egyik szerint az ifjúkort, csak annak végeztével, a gyümölcsinek a beérésekor tudjuk értékelni. A másik probléma, hogy képtelenség bárkit, tökéletesen megérteni, vele együtt érezni. Ehhez, teljesen azonosítani kell magunkat a másikkal.
Ezen elemekből alkotja meg azt a véleményt, miszerint a lelki élet, egy darab, időhöz és térhez kötött valóság, azaz életképlet. Mivel pedig az egy, a teljesnek a része, s a teljes is az egy-egy egységéből áll, így ezek egymástól függő valóságok. Ezért a struktúrlélektan kifejezést használjuk. Ennek viszont csak egy alapcélja lehet, hogy az egyént, önmagában megértse. A tökéletes önismerethez azonban egy zárt struktúrára lenne szükség. S ez mivel lehetetlen, így a fiatal, maga is csak nagyobb összefüggésekből érti meg önmagát. Ezen helyzetekben való jobb önmegismerés az, ami elengedhetetlen a fiatalok lelki fejlődéséhez.
Évekig foglalkoztam azzal, hogy egy alapítvány keretein belül, hétvégi képzéseken keresztül önismereti és kommunikációs tréningeket tartottunk középiskolás fiataloknak. Az osztályok pályázhattak, így juthattak be egy ilyen programra. Érdekes, hogy szakmunkásképzősök szinte nem is jelentkeztek, s ha véletlen volt is ilyen, akkor azokkal nem szívesen dolgoztak a trénerek. Ismét, egy egymást erősítő folyamatról van szó. Pedig milyen jó és hasznos lehetne ha a jövő munkásai is tisztába lehetnének, nagyjából érzéseikkel, érzelmeikkel. Én azt tapasztalom, hogy nagyon nyitottak és sokkal lelkibb emberek ezek a fiatalok, mint az értelmiségiek. Ennek az, az oka, hogy a szellemi tudásukat nem kellett a lokális emocionális tudásra ráépíteni. Így, könnyebben sérthetőek is, de sokkal könnyebben ki is nyitják a szívüket.
[3] Várkonyi Hidebrand Dezső: Bevezetés a neveléslélektanba. Budapest, 1937.
II. 31. F. W. Foerster: Iskola és jellem
Egy, a mai napig is nagyon fontos és a saját munkámban is nagy feladatnak látom a jellemnevelés fontosságát, amire Foerster felhívja a figyelmet.
A II.Vh-t megélt tudós azt tapasztalta, hogy a tudomány hiába fejlett, ha az, a gonoszság kezébe kerül, s nincs mögötte erkölcsi mérce. Sokan azt gondoljuk, hogy elég a technika fejlődése, de a lélekkel nem foglalkozva a jellemnevelést a háttérbe szorítják, sőt, nem is foglalkoznak vele.
Azért szükséges a mű írója szerint az erkölcsi nevelés, mert csak ez lehet a mértéke annak a nagy erőnek, ami, akár haditechnikai, akár gazdaságpolitikai szinten a szakemberek, tudósok kezébe került. Foerster olyan gyermekre hasonlítja az emberiséget, aki nagy tőkét örökölve nem foglalkozik a tőke fenntartásával, csak a kiélvezésével. Hiszen a technikai eszközök is azért alakultak, mert azzal az emberiség jobbá tételét várták. Ha azonban ezt pusztításra vagy rombolásra használjuk, az eredeti célt és hajtóerőt veszítjük szem elől. Trüpert idézve, azt mondja, hogy az ifjú gonosztevők a tanáraiktól tanult trükkökkel, ügyességekkel tudják bűncselekményeiket elkövetni. Már nem azért tanulnak a fiatalok, hogy jó munkások legyenek, hanem azért, hogy profi bűnözők. Ezért a testi és a szellemi képzés mellett a lelki képzésre is szükség van.[4]
Csak az értelmet nevelni veszélyes dolog, hiszen nem lesz fék, ami kordában tartaná a szellem kicsapongásait.
Dubois-Reymond szerint a mai fejlődésnek is az egyik alapja a keresztény mértékletesség volt, ugyanis annak higgadtsága eredményezte azt, hogy a kutatók a problémák mélyére tudjanak ásni.
Éppen ezért a szellem igazi nevelését először a jellem nevelése előzi meg. Ez tapasztalható azoknál az osztályoknál is, amelyeknél a teljesítmény könnyebben növelhető, azokban a fiatalok jelentős része vallásos neveltetésű. Neumann szerint pedig elsősorban a nevelők képzésével kellene kezdeni, hogy legalább ők tisztába legyenek azzal, hogy milyen fontos a jellemnevelés.
Foerster azzal zárja gondolatait, hogy nem csak az egyén, de az egész társadalom szempontjából nagyon fontos, hogy fiataljaink életpályájukat is pontosabban tudnák meghatározni, ha önmagukkal, jellemükkel tisztába lennének.
A régi szókratészi gondolattal szokta én magam is a szakmunkásképző iskolák pedagógusainak is érvelni azzal, hogy miért fontos a lelki nevelés vagy jellemnevelés. Az ókori gondolkodó szerint az ember értelmének fejlesztéséhez két lépcső vezet. Első sorban a jellemnevelés. Ez a legfontosabb. S csak másodsorban az oktatás, a szellemi tudás átadása. Ugyanis, a második csak a jellemnevelés függvénye lehet.
Ma azonban még egyházon belül is sokan csak nevetnek, ha a munkásság és a parasztság hitneveléséről, jellemneveléséről beszélek. Sokszor a politikusok sem értik, miért is jó egy olyan társadalom, ahol több értelem van a kétkezi munkásban. Habár a pedagógusok és igazgatók támogatják ezeket a kezdeményezéseket, én magam is azt gondolom, hogy először is az egyházban kellene az megértetni, hogy szükség van a középiskolások lelkével foglalkozni, jó embereket nevelni belőlük, megbízható állampolgárt.
[4] Pokorny Emmanuel: A középisk. vallástanítás. Esztergom, 1901