Belépés

Keszeli Sándor

 

 

Beszéljünk a fiataloknak Istenről

 

 

Jogosan merülhet fel mindegyikünkben a kérdés, hogy milyen írásjelnek kellene állni a címben szereplő mondat végén. Felkiáltójelnek, amely buzdít minket, hogy lépjünk oda fiataljainkhoz, és osszuk meg velük, ami keresztény reményünknek az alapja? Vagy kérdőjelnek, amely a bennünk lévő talán nehezen kimondható kétségeket juttatja jelzésszerűen mások tudomására? Vagy talán mindkettőnek, jelezve egyrészt tenniakarásunkat, másrészt az evvel együtt minket feszegető tehetetlenséget? Akármi legyen is az első, személyes válaszunk, az evangélium hívó szava továbbra is érvényes az örömhír hirdetésére minden korosztály, társadalmi réteg, és így a fiatalok felé. Akkor is érvényes, ha hajt bennünket a lendület, akkor is, ha bele-bele fáradunk a nevelésbe, vagy ha a tanácstalanság lett tanácsadónk.

Szükséges-e, hogy beszéljünk a fiataloknak Istenről? Az evangéliumok félreérthetetlen választ adnak. De ezen kívül jelen helyzetünk is a felkiáltójel kitételére sarkall minket. Ugyanis az elmúlt évek és évtizedek hazai társadalmi viszonyai előmozdították a társadalom nagymértékű elvallástalanodását. Jelenleg a magyar lakosság kb. egyharmada mondható vallásosnak a «maga módján», azaz ebbe a csoportba beletartoznak a rendszeres vallásgyakorlók és azok is, akik csak alkalmanként, főleg a nagyobb ünnepekkor mennek templomba. A társadalom másik harmadába tartozók a vallásnak mindenféle intézményes formáját elvetik, bár van valamiféle hitük, ami sok esetben azonban egyfajta végtelen utáni vágy, aminek az esetek jelentős részében nem sok köze van a keresztény hithez. A magyar lakosság fennmaradó harmada pedig határozottan nem vallásos. Ez azonban nem jelent harcos ateizmust, hanem inkább vallási tudatlanságot, a hittel való mindenféle kapcsolat hiányát. Ezen harmadik kategóriába a fiataloknak több, mint egyharmada tartozik bele, vagyis ha a jelenlegi tendencia folytatódik, a jövő felnőttei között nagyobb lesz azok száma, akik semmilyen kapcsolatban sem állnak a vallással.

A vallásukat rendszeresen gyakorlók a magyar lakosságnak kb. 10-15%-át teszik ki. Ennek a 10-15%-nak pedig csak töredéke - az összlakosság 2-3%-a - az, aki valamilyen módon elkötelezi magát az egyházban, a plébánián, a katekézisben stb. Néhány évtizedre előrevetítve a folyamat jelenlegi irányát, úgy tűnik, hogy ez az arány a jövőben még kisebb lesz. A fiatalok közül a 35 év alattiaknak kb. 25%-a, a 20 év alattiaknak kb. 33%-a nem tartozik semmilyen felekezethez, jelentős részük nincs is megkeresztelve. Összességében a fiataloknak kb. egyharmada teljes vallási érdektelenségben él. A fiatal generáció tagjai többségének még a templombajárás élménye sincs meg, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne keresnék az élet értelmét, hogy ne munkálna bennünk a hitelesség, az emberség és az igazán mély istenkapcsolat utáni vágy. [1]

Az iménti adatok azt a sokak által emelegetett megállapítást támasztják alá, miszerint hazánkban nem létezik már az ún. keresztény társadalom; a kereszténység kisebbségbe került. A ma felnövekvő kisgyermek olyan világba születik bele, amely értékek, értékrendszerek sokféleségét kínálja, és amely nem tudja garantálni azt, hogy az élet, közélet, kultúra, nevelés minden fórumán ugyanavval a világszemlélettel találkozzon. A mai társadalom pluralista. Megszűnt tehát az a szociális katekumenátus, amely egy egységes keresztény közegben biztosította a keresztény értékek megismerését, és az ezek szerinti életvitelt.

A jelenleg hazánkban élő fiataloknak mindössze néhány százaléka az, aki hatékony vallásos nevelésben részesült gyermekkorában. Ez, valamint az előbb felsorolt adatok az alábbi következtetésekre vezetnek:

a)    minden korosztályt illetően elmondhatjuk, hogy hazánk missziós terület, azaz fiataljaink többsége is akkor kerülhet kapcsolatba a kereszténységgel, ha azt valaki, valakik megfelelő módon bemutatja(ák) nekik.

b)   Maguk a hívők – legyenek akár fiatalok, akár felnőttek - akkor lesznek képesek tudatosan élni a kereszténységet a mindennapokban őket érő ellenáramlatok viharában, ha nevelésükben, a velük történő katekézisben ott rejlik egy állandó evangelizációs mozzanat, vagyis, ha visszatérünk a hit alapjaihoz, hogy egyre tisztábban lássák, hogy miért is hisznek, és hogy miben is áll a keresztény életforma lényege. Ma kereszténynek lenni tudatos döntést, kritikus, megalapozott választást kíván.[2]

c)    Mindezekből az is következik, hogy csak az lesz képes másokat evangelizálni, hitre vezetni, aki maga is részese az evangelizációnak; csak abból tudok adni, ami nekem is van.[3]

 

 

A következőkben figyelmünket a hit kialakulásának és újraalapozásának azon – az imént említett három pont mindegyikével összefüggő - tényezőire irányítjuk, amelyek irányadóak a kortárs fiatalok evangelizálásában. Nevelői szempontokról lesz szó, amelyek az alábbi kérdések megválaszolásában kívánnak segítséget nyújtani: «Mit tehetünk annak érdekében, hogy fiataljainkat Istenhez vezessük, hogy hitre jussanak, vagy hogy segítsük újraalapozni hitüket?»; «Hogyan és miről beszéljünk nekik?» Nem recepteket olvashat a Tisztelt Olvasó, amelyeket pontról pontra megvalósítva biztos eredményt lehetne kapni, hanem átgondolandó és a konkrét gyakorlatot irányító szempontokat. A hit természetéből adódóan ajándék, a konkrét ember benső szabadsága és az Isten közötti bensőséges párbeszéd eredménye. Ez egy olyan benső szentélyben történik, ahova a másik ember belépni nem tud. Hitet nem tudunk adni egymásnak. Amit tehetünk, az az, hogy a bensőséges párbeszéd kialakulásának vagy/és elmélyülésének a - lehetőségekhez képest - legmegfelelőbb körülményeit megteremtjük. Ez nem kis feladat, hiszen teljes emberségünket, tudásunkat, időnket és hitünket is kívánja.[4]

 

A «fiataloknak történő beszéd» alatt az evangelizáció folyamatát értem. Azt a folyamatot, amelyben segítünk másokat eljutni a kifejezett, keresztény istenhitre, és evvel együtt a megtérésre.[5] A következőkben előkerülő tényezők nem kizárólagosan a fiatalok hitre vezetésének sajátosságai. Ezek – kisebb eltérésekkel - érvényesek a felnőtt korosztály evangelizációjában is.

Az alábbi szempontok olyan evangelizáció-szemléletet tükröznek, amelyben a nevelés, a kísérés, a fokozatosság, a személyes kapcsolat minősége és a tapasztalat elengedhetetlen tényezők.[6] Olyan evangéliumhirdetésről van tehát szó, amelyben a szóbeli igehirdetés, a beszéd egy elem a sok között.

Az evangelizáció mint hitrevezetés egy átfogó, soktényezős tevékenység, amelyben azonban meg lehet különböztetni néhány kulcsmozzanatot. Elsőként ezeket tekintjük át egy bizonyos logika szerint. Ez a sorrend azonban nem jelenti azt, hogy ezeknek a mozzanatoknak az egymásutánisága feltétlenül mindig ugyanaz kellene, hogy legyen. Az, hogy melyik tényező a hangsúlyos, és hogy melyek kerülnek időben átfedésbe egymással, mindig az adott személy(ek)től függ, aki(k)hez az evangelizáció szól.

Ezt követően ezeknek a tényezőknek az ismeretében áttekintjük két fejlődési folyamat főbb lépéseit, amelyek a keresztény nevelőknek kívánnak irányt mutatni a fiatalokkal való evangelizációs célzatú foglalkozás során. Ezek a fejlődési vonalak fölvázolják az istenhitre vezetés egy-egy lehetséges útját, és megjelölik ennek néhány módszertani vonatkozását is.

 

1. Az evangelizáció tényezői[7]

 

Ahogyan említettem, a fiatalok hitre vezetése, illetve hitének újraalapozása olyan «beszédet» kíván, ami több, mint egyszerűen szavak kimondása. A szóbeliségnél teljesebb, átfogóbb kommunikációt kíván. Jézus evangéliumhirdetése a legjobb példa erre a sokcsatornás kommunikációra. Ő szeretetteljes kapcsolatot létesít a szegénnyel, a kitaszítottal, a bűnössel; elfogadja, befogadja, keresi, megszabadítja őket kötelékeiktől, és visszaadja nekik emberi méltóságukat. Hirdeti Isten országát minden lehetséges kommunikációs módon: szavakkal, csenddel, példabeszédekkel, képekkel, metaforákkal, mozdulatokkal stb. Továbbá úgy neveli övéit, hogy mindennapi, közeli személyes kapcsolatban él velük, megosztja velük hitét, küldetését, sorsát.[8] Ő maga a «beszéd» Istenről.

Vegyük sorra azokat a tényezőket, amelyek számunkra, mai nevelőknek konkrét útmutatást adnak arra vonatkozóan, hogy hogyan tehetjük beszédünket teljessé a mai fiatalok számára Istenről.

 

1. Személyes kapcsolat meggyőződéses keresztényekkel

 

Az evangéliummal való találkozás általában személyes kapcsolatokon keresztül történik. Elsősorban olyan keresztényekkel, illetve közösségükkel, akiknek életében az evangélium irányelvei a mérvadóak. Ha valaki megismer, és tartósan kapcsolatban van ilyen hívővel, akkor benne élő, valóságos, látható módon megtapasztalja az evangéliumot, a krisztusi életformát. Az ilyen ismeretségnek természetes velejárója, hogy az emberben felmerül a kérdés a másikkal kapcsolatban, hogy pl. «Mi az oka, hogy ő ilyen nagylelkű ember, hogy ilyen tisztességesen végzi a munkáját, hogy bátran és szelíden kiáll az igaza mellett, hogy derűsen és reménnyel képes szembenézni az élet nehéz pillanataival is?» Mindaz, ami ezeket a kérdéseket szüli, együttesen hívható «a megélt evangélium tanúságtételének».

A megélt evangélium különösen jó talajra találhat a fiatalok között, hiszen elsősorban a serdülő-, de még a fiatalkor is a példaképek, azonosulási minták keresésének az ideje. Olyan embereket keresnek, akik vonzó értékeket hiteles módon élnek meg, és éppen ezért követendők. Az általuk megélt és felkínált értékrendszert úgy tekintik, mint amit érdemes magukévá tenni, személyiségükbe beépíteni. A megélt kereszténységet bemutató személy nemcsak felnőtt lehet, hiszen a fiatalok egymás számára is lehetnek ilyen követendő példaképek.

 

2. Felszabadító és gyógyító tapasztalat

 

Az előbb említett élettel való tanúságtételben és személyes kapcsolatból származó tapasztalatban helye kell, hogy legyen olyan élményeknek, amelyeket összefoglalóan «felszabadító és gyógyító tapasztalatoknak» lehet nevezni. A meggyőződéses keresztény emberrel való kapcsolatból származik ez a «gyógyítás-élmény». Az evangelizációnak ez a tényezője több elemet is magában rejt.

Nézzünk meg elsőként néhány gondolatot J. M. Petitclerc, szalézi pap, fiatalok evangelizációjáról szóló könyvéből:[9]

 

«Mit hallunk ma nap, mint nap a fiatalokról? Például efféle kiábrándult nyilatkozatokat:

“Fiatalságunk […] rosszul nevelt, fittyet hány a tekintélyre és semmiféle tiszteletet nem tanusít az idősek iránt. Manapság fiaink […] nem állnak fel, amikor a helyiségbe belép egy idős ember, feleselnek a szüleikkel és fecsegnek ahelyett, hogy dolgoznának. Egyszerűen kiállhatatlanaok.”

“Nem táplálok többé semmiféle reményt országunk jövőjét illetően, ha holnap a mai fiatalság kerül hatalomra, mert ez a fiatalság kibírhatatlan, nem ismer mértéket, egyszerűen rettenetes.”

“A világ válságos helyzetbe került. A gyermekek nem hallgatnak többé a szüleikre. Nem lehet messze a világ vége.”

“A fiatalság velejéig romlott. A fiatalok elvetemültek, és semmirekellők. Sohasem lesznek olyanok, mint a régi idők fiatalsága. A mai fiatalok nem lesznek képesek megőrizni kultúránkat.”

Mintha a legfrissebb újságcikket olvasnánk. Azonban az első idézet Szókratésztől való (Kr.e. 470-399), a második Hésziodosztól (Kr.e. 720), a harmadik egy egyiptomi szezetestől (Kr.e. 2000), az utolsó pedig több, mint 3000 éves, Babilon romjai között találták egy égetett agyagtáblán.»

 

Kétségtelen, hogy ma is vannak problémák a fiatalokkal, de az iménti idézetekből úgy tűnik, hogy ez nem a mai kor újdonsága. Ezek a szavak a fiatalokkal szembeni hozzállásunkról is szólnak, vagyis arról, hogy hogyan, milyen szemüvegen keresztül nézzük őket? Mit látunk bennük? Talán a kultúra potenciális rombolóit vagy a jövő építőit? Milyennek tartjuk az Embert, aki ez a konkrét fiatal? A válasz valahol kézenfekvő: az Örömhír továbbadása feltételezi, hogy higgyünk a másik emberben lévő jóban, bízzunk kibontakozásának lehetőségében, abban, hogy saját maga képes fejlődésének főszereplője lenni. Gyomirtóval sem lehet a parlagot virágoskertté varázsolni. Ehhez kell a hit a jó talajban, a föld, a magok, a víz és a napfény erejében, valamint szükséges a kertész készenléte, hogy kísérje a növények fejlődését, hogy megadja nekik, amire éppen szükségük van a teljes kibontakozáshoz.

A fiatal megérzi, hogy milyen szándékkal közelítünk felé. Bizalomra bizalommal válaszol, feltétel nélküli elfogadásra nyitottsággal felel, leereszkedés és érdek nélküli közeledésünkre mer önmaga lenni, és önmaga legjobbját adni, különösen akkor, ha meggyőződik arról, hogy ezt mi tényleg komolyan gondoljuk. Ehhez természetesen idő kell, kinél több, kinél kevesebb.

Ez a baráti, nem vetélytársi viszony azonban nem jelenti azt, hogy meg kellene tagadnunk felnőtt voltunkat és az általunk képviselt értékeket. A nevelésnek, evangelizációnak megmarad az aszimmetrikus volta. Én mint felnőtt, nevelő, lelkipásztor, katekéta tudom, hogy értékeket képviselek, amelyeket szeretnék átadni, megmutatni, vonzóvá tenni, akkor is, ha ezek esetleg nincsenek teljes összhangban a fiatalok pillanatnyi elképzeléseivel. Ez az aszimmetria nem lesz zavaró, ha az előbb említett hiteles kapcsolaton, pozitív érzelmi viszonyon alapul.[10]

Egyébként maga a pozitív kapcsolat, jó viszony lesz az, amely elősegíti, hogy rajtunk keresztül értékeket fogadjanak be a fiatalok. Mindegyikünknek lehetnek olyan fiatalkori élményei, amelyekben világossá vált: annak hiszek, akiről tudom, hogy szeret, hogy a javamat akarja, és ezt meg is tapasztalom részéről. Ha valakiről tudom, hogy szeret, könnyebben elfogadom, amit képvisel.

Szó volt az iménti sorokban hozzállásról, pozitív, egyenlőségen alapuló kapcsolatok kiépítéséről. Mitől lesznek ezek gyógyító tapasztalatok, és miben áll a gyógyulás? Az evangéliumok több helyen is beszélnek arról, hogy Jézus szavai és tettei hatására a vakok látnak, a sánták járnak, a süketek hallanak. Jézus abból gyógyította ki kora embereit, amiben és amitől szenvedtek. A ma embere, és köztük a fiatalok jelentős része is egyrészt a magánytól, a hiteles emberi kapcsolatok hiányától szenved, másrészt pedig az evvel összefüggő elfogadás hiányától, vagyis attól, hogy nem érzik, hogy azért szeretnék őket, akik és amit képviselnek. Ennélfogva annak a megtapasztalása, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok; annak az érzése, hogy a javamat akarják, bíznak bennem; értékelik azt, aki és ami vagyok; érdeklődnek utánam, a dolgaim, érzéseim, félelmeim, álmaim, gondjaim iránt; figyelmesen meghallgatnak és bátran kimondhatom legmélyebb önmagamat anélkül, hogy ezért elítélnének stb. elvezet oda, hogy felismerjem: «Jó, értékes és szeretetreméltó ember vagyok.» Ez a felismerés gyógyít, mert segít önmagamat új szemmel nézni, és amíg eljutok eddig a pontig, a másik ember részéről segítséget kapok önmagam teljesebb megismeréséhez, valamint múltam, hibáim, sebeim átértékeléséhez, feldolgozásához is.

Ezek a fajta élmények alapvetően részét képezik a mindenkori valódi evangéliumi tapasztalatnak, hiszen a másik emberben az elfogadó, segítő, gyógyító Istent tapasztalhatja meg az ember. emellett  különösen jelentősek a mai korban, amikor a vallásosság megélésében – legalábbis annak egy bizonyos szakaszában - sokaknál nagy hangsúlyt kap a személyes, gyakran kifejezetten önközpontú boldogság- és biztonságkeresés. Ez az igény a serdülő- és fiatalkorban egyébként is jelentős, ezen fejlődéslélektani korszakok természetes velejárója.

 

3. Az emberlét mély kérdéseinek felvetése

 

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy elgondolkodtató falfirkát. Egy egyszerű «párbeszéd» volt: «Jézus meghalt érted!», a válasz pedig: «Az ő baja.» Az első gondolat a keresztény örömhír magvát érinti, ez az egyik sajátos megfogalmazása a minden kereső embert feszegető legmélyebb kérdések egyikének. Az üzenetre érkezett cinikus válasz azt árulja el, hogy aki írta, annak a keresztény örömhír ezen gondolata – legalábbis ebben a megfogalmazásban - nem örömhír, nem válasz, mert nemlétező kérdésre, problémára kínál megoldást.

Ahhoz, hogy a kereszténységhez valódi, belülről fakadó érdeklődéssel forduljon az ember, szükséges, hogy igazán komolyan feltegye magának azokat az alapvető sorskérdéseket, amelyekre kizárólag a vallás és sajátos módon a kereszténység tud kielégítő választ adni. Ha nem merülnek fel az emberben ezek a kérdések, akkor hiába adja a kereszténység a maga válaszait, süket fülekre talál, hiszen ha nincs kérdés, a válasz nem válasz.

A mai fiatalok jelentős része – a sokféle válasz miatti tanácstalanság, másrészt pedig sok esetben a megfelelő ember, társ, támasz, segítség hiánya miatt - nem foglalkozik komolyan olyan kérdéseknek a megválaszolásával, mint pl. «Mivégre vagyunk a világon?», «Honnan a jó és honnan a rossz?», «Mi az élet végső értelme?», «Mit kezdjek a halállal?» Ha nincsenek meg ezek a kérdések, akkor az evangélium számára nincs meg a megfelelő talaj. Ezért a fiatalok meglévő kérdéseit is «nevelni» kell, hogy eljussanak az igazi életkérdések megfogalmazásáig.

Ha az ember igazán komolyan szembesült emberlétének korlátaival, akkor válik nyitottá arra, hogy őszintén, belülről fakadóan keresse a megoldást. Ez teremti meg a jó talajt az Istentől érkező válasz befogadására.

Ezt a folyamatot nevelőként segíthetjük. Szóba jöhetnek pl. filmek, melyekben felmerülnek az említett létkérdések; események a napi hírekből, amelyek szintén ezeket feszegetik; irodalmi alkotások, szimbolikus történetek, amely ezen kérdések megszületését célozzák[11]; találkozás és beszélgetés olyan emberekkel, akik életük egy kitüntetett szakaszában beleütköztek létük korlátaiba, és be tudnak számolni arról, hogy mi játszódott le bennük, és hogyan formálta őket ez a tapasztalat; olyan közös élmények kiértékelése, amelyek felvethetik a létkérdéseket (pl. egy közös táborozás szellemi fogytékos gyerekekkel); beszélgetés és vita problémás politikai és szociális kérdésekről, amelyek az élet vagy a halál kérdését érintik (pl. abortusz, euthanázia), és amelyek világnézeti különbségekre is visszavezethetők stb.

Az itt említett példák esetében elmaradhatatlan nevelői feladat, hogy a fiatalokkal értékeljük, átbeszéljük azt, amivel találkoztak, amit felismertek, ami lejátszódott bennük. Csak úgy lesz nevelő hatású egy beszélgetés, filmnézés stb., ha azt követően kellő időt szánunk az átéltek reflektálására, kiértékelésére pl. ilyen jellegű kérdések alapján, mint «Milyen értékkel találkoztál?», «Milyen újdonságot mondott neked ez a tapasztalat?», «Milyen negatív érzést keltett benned?», «Megérintett-e téged mindez valahol legbelül?», «Ha igen, mire hív mindez?»

 

4. Lerombolni a bálványokat, és szakítani velük

 

Az Újszövetségben is az evangélizáció fontos mozzanata volt a bálványokkal való szakításra buzdítás. A bálványok nem csupán az istenségek kis szobrai, amelyeknek volt egyfajta vallásos kultuszuk, hanem olyan értékek - legtöbbször pozitív dolgok -, amelyeket abszolutizálunk, azaz úgy tekintjük őket, mintha maguktól képesek lennének az ember életét teljessé, boldoggá tenni, vagy egyenesen megválaszolni az élet-halál kérdését.

 

Három nagy «klasszikusa» van a bálványoknak: 1) a vagyon és az evvel összefüggő élvezet- és birtoklásvágy, 2) a hatalom és 3) az emberi alkotások (eszmék, technikai vívmányok, divathullámok stb.) abszolutizálása. Maga a történelem az, amely megmutatja, hogy mire képes az ember, ha ezeket az értékeket abszolutizálja: a határtalan vagyonszerzés az oka például a harmadik világ embermilliói nyomorának; a féktelen hatalomszerzés az oka nemzetek szenvedéseinek, a háborúknak. Az emberi alkotásokba és tervekbe vetett abszolút bizalom is sokszor megcsalta már az embert a történelem során, mert nem töltötték be a hozzájuk fűzött utópisztikus reményeket. Itt gondolhatunk a technikai haladás vívmányaira, amelyek igazából nem változtatták meg gyökerében az ember sorsát, vagy gondolhatunk magára a marxista történelemfelfogásra, és annak máig ható következményeire.

Az evangelizáció lényeges lépése, hogy az ember függetlenedni tudjon és megszabaduljon ezektől a bálványoktól. A társadalmi szintű, közösségi valamint személyes bálványok kritikáját és a velük történő szakítást segíthetjük, ha megtermetjük a lehetőséget arra, hogy a fiatalokban kifejlődjék bizonyos szintű kritikai érzék és tudatos reflexió, azaz hogy képesek legyenek megkérdőjelezni, és ésszerű kritika alá vetni azokat az értékeket, életmodelleket, ideológiai és kulturális áramlatokat, életfelfogásokat, amelyekkel nap mint nap találkoznak, és amelyek folyton hatnak rájuk, és amelyeket az esetek jelentős részében kritika nélkül elfogadnak. Erre a konkrét példák együttes megbeszélésével, megvitatásával van lehetőség.

 

5. Az istenkép, az istenhit és az ezekkel kapcsolatos nézetek felülvizsgálata

 

A mai fiatalok – és felnőttek – jelentős részének fejében és szívében nagyon torz istenkép és istenhitről való elképzelés él. Ennek kialakulásában szerepe van a környezetnek, a szülői háttérnek, a neveltetésnek, a filmek, könyvek világának, és sajnos nemritkán nekünk, keresztényeknek is, mert előfordul, hogy magunk is torz istenképet hordozunk magunkban, és ennek megfelelően kimondva vagy kimondatlanul ezt közvetítjük fiataljaink felé. Nem ritka az sem, hogy egyesekben az egyházi közösséggel vagy egyik-másik tagjával kapcsolatos negatív tapasztalat az, amely sajátos istenképet szül, és a kereszténységtől való elfordulást eredményezi.

Az evangelizáció nélkülözhetetlen mozzanata a személyes istenhit kimondása, felülvizsgálata, az esetleges előítéletek, téves elképzelések tudatosítása és felszámolása. Olyan kérdések megválaszolásáról és megbeszéléséről van szó, mint pl. «Milyennek látom Istent?», «Ki Ő számomra?», «Mit jelent hinni Benne?», «Mit gondolok az egyházról, mint közösségről?» stb.

Ennek a tényezőnek természetesen feltétele, hogy legyen, aki elmondja a fiataloknak, megbeszélje, megossza velük a keresztény, bibliai istenkép, hit- és egyházkép vonásait.

 

Ahogyan említettem, a meglévő elképzelések kialakulásában nagy jelentősége van az addig szerzett tapasztalatoknak. A tapasztalat szerepe azonban nem korlátozódik pusztán az előítéletek, téves elképzelések kialakulására, hiszen a helyes hozzállást is tapasztalatok teszik lehetővé. A fiatalok keresztény nevelése során a családban és a tágabb környezetben szerzett negatív élmények kommunikációs nehézségeket okozhatnak. Amikor «családról», «szeretetközösségről», Istenről mint «szerető Atyáról» stb. beszélünk, ezek a fogalmak az emberben – így a fiatalban is - személyes élményekhez kötődnek, amelyek erősíthetik vagy torzíthatják az általunk közölni szándékozott üzenetet. Sok esetben arra hivatkozunk az Istenről való beszéd során, amit a serdülő/fiatal nem élt át, vagy amivel egészen torz módon találkozott. A pozitív háttérélmény hiánya miatt nélkülözhetetlen, hogy gondoskodjunk a megfelelő körülményekről, hogy a fiatalok ne csak halljanak Istenről, közösségről, kiengesztelődésről, megértésről stb., hanem ezeket meg is tapasztalják. Ebben kiemelkedő szerepe van a nevelő, katekéta, lelkipásztor személyének, az ifjúsági csoportnak és a tágabb keresztény közösségnek.

 

Példaként említek – a teljesség igénye nélkül - néhány témát, amelyek közös megbeszélése segítséget nyújthat az istenkép, az istenhit és az egyéb, kapcsolódó kérdések átértékelésében: Isten léte és a teremtett világ[12]; Isten léte és az ember lelkiismerete; a hit mint szükséges hozzáállás a mindennapi élet dolgaihoz, és hit Istenben; különféle elképzelések az élet értelméről; a hit és értelem viszonya, hit és természettudományok; Isten létének vagy nemlétének kérdése; a rossz, szenvedés és Isten; istenhit és szabadság; istenkeresés; hit, közösségi élet és egyházhoztartozás, stb.

 

6. Elköteleződés mások szolgálatára

 

Ha az ember, fiatal belekóstolt abba, hogy milyen is az, amikor másokért felelősséggel tesz valamit, vagyis amikor ad, elköteleződik bizonyos értékek mellett, akkor az élet értelmét, a keresztény életforma sarkalatos pontját érintő tapasztalatra tesz szert. Nevelői feladatunk megtanítani ajándékozni a fiatalokat. Ez már elkezdődhet a velük megélt kapcsolatban is, hiszen a nevelés sosem egyirányú folyamat. A nevelés során nem csak a tanár, katekéta, lelkipásztor az aki ad, és aki tud adni, hanem ez az adás-kapás és ennek képessége kölcsönös. Mondhatnám azt is, hogy bármilyen nevelési folyamat minden résztvevője nevel és nevelődik. Ha tehát elfogadjuk azt a tényt, hogy mi is kaphatunk a fiataloktól - bármilyen kicsi dologról is legyen szó -, és e szerint is viszonyulunk hozzájuk, megtettük az első lépést afelé, hogy megízleltessük velük az adás örömét és értelmét.[13]

A felelősségvállalásra nevelés azonban csak akkor teljes, ha megfelelőképpen motivált is. Az önközpontúságból, a saját elképzeléseken alapuló világ adta kereteken belüli mozgásból segítenünk kell fokozatosan kibillenni a serdülőt és fiatalt ahhoz, hogy találkozzon a valósággal, az élet adta reális lehetőségekkel, és hogy egocentrizmusa helyébe lassan-lassan az alteritás, a másik emberért vállalt szolidaritás, az önzetlen felelősségvállalás kerüljön. Milyen tapasztalatok segítik a másokért való elköteleződés érzékének - és evvel együtt a vallási érzék - kialakulását? Ide tartoznak mindazok a tapasztalatok, amelyek elvezetnek ahhoz a felismeréshez, hogy fontos és jó dolog az önzetlenség, a mások ügyéért, boldogulásáért történő kiállás. Például: találkozás meggyőződésüket, hitüket következetesen élő emberekkel, akik folyamatosan tanúságot tesznek önzetlenségükről. Szembesülés az erkölcsi igazságtalanság különböző formáival. (Itt a serdülő igazságérzetének, ezen keresztül erkölcsi érzékének «provokációjáról» van szó. Avval ugyanis, hogy a serdülőket ártatlanok igazságtalan halálának, bebörtönzésének, kisemmizésének ténye, híre elé állítjuk, és ezekről az eseményekről és kiváltó okaikról beszélgetünk velük, csoportos vitát kezdeményezünk, erkölcsi érzékükre apellálunk, azt ébresztjük fel és finomítjuk, hogy erősödjék bennük az önzetlenség, a másokért való elköteleződés szándéka.)[14] Magában az ifjúsági csoportban való lét is egy olyan «eszköz», ami segít a mások iránti elköteleződés felé. A huzamosabb ideig tartó csoportélmény során ugyanis az ember – azáltal, hogy találkozik mások eltérő igényeivel, látásmódjával stb. – alaposabb ön- és társismeretre tesz szert, fokozatosan levetkőzi önközpontúságát, és kinyílik mások felé, képes lesz az ő szemükkel is látni a világot, és önzetlenül tenni értük.

Hogyan lehet a serdülőket és a fiatalokat - az előzőekben említett szándék felébresztésén kívül - a konkrét felelősségvállalásra nevelni? Több lehetőség is kínálkozik erre, de mindegyikben közös az, hogy lehetőséget adunk nekik a felelősségvállalásra, hogy elkötelezzék magukat valamilyen jó ügy érdekében. Itt a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen. Gondoljunk csak pl. az idősek, betegek, hajléktalanok, szegények, sokgyermekes családok stb. javára végzett önkéntes, karitatív munkák sokféleségére, a kisebbek felé végzett szolgálatokra (táborszervezés, lebonyolítás, szakkörök tartása), a saját ifjúsági csoport életét segítő különféle ideiglenes vagy állandó szolgálatok betöltésére; kulturális programok előkészítésére és lebonyolítására (színdarab, koncert, felolvasóest, táncgála stb. megszervezése).

Az imént említett példák nagyon eltérő tevékenységekre vonatkoznak, mégis van bennük egy közös vonás: az önmagunkból történő kilépés és a másokért való elköteleződés alapmagatartásának formálódását segítik elő.[15]

A serdülő és a fiatal számára egy élmény, egy átélt valóság legtöbbször többet mond, mélyebb, maradandóbb üzenetet hordoz, mint a puszta szóbeli információ. Ugyanis ezt közvetlenül átéli, személyiségének egészét megérinti, magával ragadja. Az átélt élmények személyiségformáló hatása azonban akkor érvényesül igazán, ha azokra a serdülő, fiatal reflektál, azokat értelmezi és kifejezi. Az átéltekre történő reflexiót mi magunk is segíthetjük elsősorban úgy, hogy megteremtjük rá a lehetőséget, az alkalmas időt, légkört és helyet, ahol és amikor a korábban említettek szerint megfelelő kérdések segítségével segítjük őket, hogy kimondják, amit átéltek, és amilyen visszhangra talált bennük az átélt valóság.

Ne feledjük, hogy ezek a tapasztalatok – ahogyan már említettem - az evangéliumi életmód egyik leglényegesebb, ha nem a leglényegesebb elemére világítanak rá. Máté evangéliuma 25. fejezetének 31-46. verse írja le az utolsó ítélet jelenetét. Ebből a szakaszból félreérthetetlenül kiviláglik az az igazság, hogy a másik ember az Istennel való találkozás és az istenszolgálat szentsége, és hogy ennek a találkozásnak a legnyilvánvalóbb helye, közege a mindennapi élet és annak apróbb-nagyobb szolgálatai. Az istentapasztalat itt a kölcsönös ajándékozásban, felelősségvállalásban, segítésben közvetítődik számunkra az embertárs által és viszont, nem pedig az Istenről való puszta tudásban.[16]

Még egy utolsó megjegyzés a felelősségvállalás témájával kapcsolatban. Az elköteleződés az a «fórum», amely az evangelizáció ügyét «befelé» és «kifelé» is segíti. Aki elkötelezi magát másokért, evangelizálódik, ugyanakkor egy nem hívő közegben az evangélium meggyökereztetésének lényeges feltétele, hogy a keresztény közösség maga is megélje a szolgálatot – ne csak annak szellemét, fontosságát hangsúlyozza – azok felé, akikhez el szeretné juttatni az Örömhírt. A «tevékeny evangélium» - ami a konkrét szociális stb. segítségnyújtásban fejeződik ki – jel, amely az evangéliumi életmód másságára hívja fel a kívülállók figyelmét.[17]

 

7. A kifejezett hithirdetés

 

Az eddig említett tényezők olyanok, hogy bennük a serdülő, fiatal már találkozik a keresztény tanítás egyik-másik elemével. Ha az előzőekben leírt tényezők hatására valakiben megszületik az elhatározás, hogy még komolyabban el akar mélyülni a kereszténység ismeretében vagy talán már az is, hogy keresztényként akar élni, akkor kerülhet sor a kifejezett, szavakkal történő, rendszeres és rendszerezett evangéliumhirdetésre. Másképpen kifejezve akkor van helye a kifejezett hithirdetésnek, ha a kereső emberben megvan a helyes szándék és motiváció Isten keresésére, és a Vele való kapcsolat (további) mélyítésére. Ez a helyes szándék két, egymástól elválaszthatatlan kérdésben fejeződik ki: «Mi a szerepe Istennek az ember életében?» és «Mit kell az embernek tennie, hogy az Isten felé vezető úton haladjon?». Ezt a két kérdést más formában is felteheti magának az ember, úgy, hogy ugyanez legyen a lényege. Maga a kinyilatkoztatás erre a két kérdésre adja meg a hívő választ. Akkor van helye a kifejezett hithirdetésnek, ha ebben a feltett kérdésben nincs semmiféle személyes előnykeresés, hanem kizárólag az Isten igazságának a keresése.

A kifejezett hithirdetés nem egyszerűen a katekézis igazságainak vagy a dogmatika megállapításainak elmondását jelenti, hanem egy olyan együttes haladást, amelynek célja, hogy a serdülő, fiatal a keresztény tanítás és életforma igazi arcával, felszabadító erejével találkozzon, vagyis a mi részünkről fogalmazva, hogy vonzó módon mutassuk be a kereszténységet.

A következőkben néhány, javarészt módszertani szempontot sorolok fel címszószerűen, amelyek irányadóak az evangelizáció eme mozzanatában.

1) A keresztény tanítás igazán lényeges elemeit ismertessük meg (pl. a Hitvallás tematikáját követve). 2) A kereszténységet vonzóan mutassuk be, azaz pozitív szemszögből, ne pedig a bűn, a pokol és szenvedés hangsúlyozásának oldaláról, és ne is olyan szemlélettel, amely a keresztény életforma kötelező jellegét hangsúlyozná. 3) Jézus Krisztus személyének bemutatása álljon a középpontban, mint az emberek között jelenlévő Isten, akinek életéből, halálának és feltámadásának jelentőségéből megtudhatjuk, hogy hogyan viszonyul Isten az emberhez. 4) Fontos hangsúlyoznunk, hogy lehetséges élni Krisztus követésében, mert az ember nem marad magára ebben az erőfeszítésében, hiszen maga Isten Lelke az, aki az egyházban, közösségben segít járni ezen az úton. 5) Tartalmi szempontból fontos mozzanat annak a kiemelése, hogy az emberi élet Isten tervébe ágyazódik bele, része annak: Isten vele való örök szeretetközösségre hívja az embert, Atyaként szereti, aki minden körülmények között megbocsát, és akinek az erejéből szüntelenül újjá lehet születni. 6) Kellő komolysággal mutassuk be a Jézus-követés sokszor nem könnyű voltát, hiszen ez az egész embert kívánja.

 

* * *

Ezek voltak tehát azok a tényezők, amelyek mindegyike a hitre jutás és megtérés folyamatában lényeges szerepet játszik. Ezek közül az utolsó, imént említett tényező feltételezi, hogy az előzőek eredményeképpen megvan a fiatalban a szándék a további, tudatos haladásra. Ilyen értelemben azokra épít.

 

A hitre vezetés két lehetséges útja

 

A következő sorokban - ahogyan a bevezető gondolatoknál jeleztem - fölvázolok két fejlődési folyamatot, amelyek egyike a serdülők, másika a fiatalok hitre vezetésének egy-egy lehetséges útirányát rajzolja meg. Ezeket a lépéseket olasz szaléziak munkacsoportja fogalmazta meg avval a céllal, hogy segítséget nyújtsanak a keresztény nevelőknek a konkrét gyakorlat részleteinek megrajzolásához.

Ahogyan említettem, fejlődési folyamatok főbb lépéseiről lesz szó, nem pedig a részletekről. Az ugyanis, hogy hogyan fognak kirajzolódni a részletek, több tényezőtől is függ. Elsősorban maguktól a fiataloktól, akikkel foglalkozunk, az ő nyitottságuktól, érettségük fokától, fejlődésük ritmusától stb., másrészt lehetőségeinktől, időnktől, energiánktól, eszközeinktől stb. Mondhatnám azt is, hogy ezek a folyamatvázlatok olyanok, mint egy-egy csontváz, amelyeket az adott helynek és körülményeknek megfelelően kell fölöltöztetnünk aszerint, hogy «itt és most», az adott érettségű, nyitottságú fiatalok között, és az adott szociális, kulturális, közösségi körülmények között milyen ruhára van szükség. Vagy azt is mondhatnám, hogy ezek olyanok, mint a nagyvonalakban elkészített térképek, amelyeken föltüntették a kiindulási pontot, a főbb állomásokat, a célt és néhány szállítóeszközt, amelyeket igénybe vehetünk, hogy utunk sikeres legyen. De azt, hogy az egyes, konkrét apró lépéseket hol, mikor, mennyi idő alatt kell megtenni, milyen cipőben, milyen eszközök segítségével, azt az utat járó turisták leleményességére, kreativitására, helyismeretére bízták.

Előbb a serdülőkre, majd a fiatalokra vonatkozó lépéseket közlöm. Mindkét folyamatnál egy olyan állapot a kiindulási pont, amelynél kevesebbet nem feltételezhetünk, vagyis amelynél legfeljebb előrébb tartanak a szóban forgó korosztály tagjai.

Minden lépés esetében szerepel, hogy milyen benső hozzáállás, képesség kialakítását célozza az adott lépés, illetve az is, hogy milyen élmények, és az ezekre történő közös reflexió segíti az adott lépés megtételét. Az utóbbinál szereplő gondolatok pusztán példák, közel sem merítik ki az összes lehetőséget. Nem szerepel az itt következő sorokban az, hogy milyen témák – mint tartalmi részek – megbeszélése segíti a lépés megtételét. Ez a helyben történő részletkidolgozás feladata kell, hogy legyen. Ezekre vonatkozóan az előző oldalakon több utalás is történt.

 

a) Serdülők[18]

 

Cél: A serdülő olyan önismeretre tesz szert, amely az élet szeretetén, az egyéni értékek és korlátok elfogadásán alapul, amely elvezet az Isten felé való megnyílásra.

 

1.lépés. A környezetből érkező értékek, szemlélet kritikátlan elfogadásától eljutni a saját benső növekedésért való tudatos felelősségvállalásig.

Benső képesség. Annak felismerése, hogy az értékek, amelyekkel találkozunk a társadalomban, a médiákban, a döntések, amelyeket hozunk, nem közömbösek a saját és mások jövője szempontjából.

Élmények, tapasztalatok. Csoportos vita azokról az értékekről, szemléletekről, amelyeket a társadalom állít elénk; önismereti gyakorlatok.

 

2. lépés. A saját növekedésért való felelősségvállalástól eljutni a kultúrában fellelhető értékekkel történő párbeszédig.

Benső képesség. Kritikai érzék a minket körülvevő kultúrából felénk érkező, az élet és a történelem alapvető kérdéseit érintő pozitív és negatív válaszokkal szemben.

Élmények, tapasztalatok. vélemények, szokások kritikus értékelése.

 

3. lépés. A kultúrával való párbeszédtől eljutni egy személyes, tudatosan választot értékeket magába foglaló «középpont» (értékrendszer) kialakulásáig, amelynek alapján meghozzuk döntéseinket, és értékeljük a világ dolgait.

Benső képesség. Következetes magatartás a fokozatosan bensővé, sajáttá váló értékekkel összhangban.

Élmények, tapasztalatok. A saját élettér, környezet megismerése azért, hogy a benne felmerülő kihívásokra megfogalmazzuk a megfelelő választ; találkozás olyan személyekkel, akik elkötelezték magukat mások boldogulásáért.

 

4. lépés. A bensővé tett értékeken alapuló személyes «középpont» kialakításától eljutni a személyes korlátok - mint az élet misztériumjellegéhez tartozó valóságok – elismeréséig.

Benső képesség. Az elénk táruló személyes, és élettörténetünkből adódó korlátok készséges elfogadása.

Élmények, tapasztalatok. Azoknak a válaszoknak a kritikus olvasata, amelyeket a társadalom elénk ad a különféle határhelyzetekkel kapcsolatban (katasztrófák, halálesetek, súlyos betegségek stb.)

 

5. lépés. Az élet mélyén rejlő misztérium elismerésétől eljutni annak elfogadásáig, és az Istenre való megnyílásig.

Benső képesség. Önmagunkra mint misztériumra tekintés, mint akik nem találjuk meg önmagunkban létünk magyarázatát, és a pusztán emberi válaszokban a legbensőbb vágyaira való kielégítő magyarázatot.

Élmények, tapasztalatok. Találkozás kiteljesedett emberekkel, akik teljességében élik emberi mivoltukat, minden korlátozó tényező ellenére; csendgyakorlatok.

 

b) Fiatalok[19]

 

Cél: Önmaga kifejezése másokkal és a környezettel való hiteles kapcsolatokban, amely együtt jár következetesen meghozott döntésekkel.

 

1. lépés. A sokféle és ellentmondásos élménytől, kapcsolattól, értékektől eljutni egy egységes értékeken alapuló belső mag kialakításáig.

Benső képesség. Készség az igazi értékek keresésére és az ellentmondásos értékek kritikájára.

Élmények, tapasztalatok. Saját és mások tapasztalatainak kritikus olvasata; a tömegtájékoztatási eszközök információinak kritikus olvasata.

 

2. lépés. A belső személyi egységtől eljutni a mindennapok dolgaival való pozitív viszonyig.

Benső képesség. Nyitottság a különféle élethelyzetekre, és a bennük való részvételre (ünnep, munka, szenvedés stb.).

Élmények, tapasztalatok. Jelenlét az öröm, a barátság, a szükség és a szenvedés pillanataiban, helyzeteiben.

 

3. lépés. A mindennapi dolgokkal való pozitív kapcsolattól eljutni a másokért és a környezetért való felelősség érzéséig, és a konkrét tettekben megnyilvánuló felelősségvállalásig.

Benső képesség. Kritikai érzék a körülöttünk ható ideológiai áramlatokkal szemben, amelyek kifejtik hatásukat a kultúra, az ökológia, a béke és az etika világára.

Élmények, tapasztalatok. Részvétel, felelősségvállalás az egyházi közösség önkéntes szolgálataiban.

 

4. lépés. A tettekben megmutatkozó felelősségvállalástól eljutni a teremtményi lét korlátainak elismeréséig és derűs elfogadásáig, amely Isten végtelensége után kiált.

Benső képesség. Reménnyel és mélyről jövő derűvel tekinteni a rossz, a szenvedés, a halál jeleire, és túllátni az élet pusztán emberi horizontján.

Élmények, tapasztalatok. Kutatás és vita az élet értelmére feltett sokféle emberi kérdésről.

 

5. lépés. Az Istenre való nyitottságtól eljutni az élet pozitivitásában való meggyőződésig.

Benső képesség. Örömben és mások szolgálatáért élni.

Élmények, tapasztalatok. Kapcsolat olyan jelentős emberekkel, akik sugározzák az élet és az önajándékozás örömét.

 

* * *

 

a fiatalokkal való foglalkozás során - ugyanúgy, mint bármely más korosztály esetében - fontos szem előtt tartani, hogy a hit ajándék. Sokak számára a keresztény életforma melletti komoly döntéshez idő kell, sokszor nem is kevés idő. Olyan döntésről van szó, amely többünknél lassan, fokozatosan érik meg. Ennélfogva nagy tapintatot, türelmet igényel, és a másik ember szabadságának tiszteletét annak részéről, aki az evangéliumot hirdeti. Erőszakkal téríteni nem lehet, mert ez szabad döntést kíván. Hívni, biztatni igen, mert erre mindenkinek szüksége van. Ezt különösképpen kell hangsúlyoznunk manapság, amikor a kereszténység sok fiatal szemében nem mondható már abszolút tekintélynek. A kereszténység melletti döntés tudatos választás eredménye kell, hogy legyen. Amit a keresztény nevelő, barát, szülő, közösség tehet, az az, hogy elkíséri a fiatalt ebben e döntésben.

Azoknak a Tisztelt Olvasóknak, akik otthon vannak az egyház katekézisről vallott mai tanításában, ismerősként csenghetett az előző oldalak néhány gondolata. A keresztény beavatás folyamata, amelynek klasszikus formája a katekumenátus – és amelynek felelevenítése mellett döntött hivatalosan a magyar katolikus egyház is – az evangelizáció tényezőinél említettek mindegyikét magába foglalja. Az első hat tényező megjelenik a beavatási, felkészítési folyamat első szakaszában (prekatekumenátus), a hetedik pedig a második szakaszban (szoros értelemben vett katekumenátus).[20]

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az evangelizáció folyamatát kizárólag a katekumenátus intézményes keretei közé kellene szorítanunk. Minden keresztény ember keresztségéből adódó nemes küldetése, hogy ahol lehetősége van rá, munkása legyen a leírt evangelizációnak. Minden keresztény közösség - legyen az plébánia, lelkiségi mozgalom vagy iskola – küldetése, hogy tagjait egyrészt felkészítse erre a szolgálatra, másrészt, hogy megteremtse azokat a találkozási lehetőségeket, amelyek a párbeszéd fórumai lehetnek. Az első két gondolat azt rejti magában, hogy a magukat kereszténynek valló hívők hitmélyítése, katekézise is evangelizáló jellegű kell, hogy legyen, hiszen csak akkor tud valaki evangelizálni, ha maga is részese ennek a folyamatnak, ahogyan azt már a bevezető gondolatokban jeleztem. A harmadik gondolat pedig arra a nagy és nemes feladatra hívja fel a figyelmet, amely a megszólítás, találkozás fórumainak biztosítását jelenti. Hol tudunk találkozni fiataljainkkal? Melyek a kapcsolódási pontok az ő világuk és a mi világunk között? Milyen programok azok, amelyek lehetőséget biztosítanak már az egyszerű találkozásra is vagy ennél többre, az ismerkedésre, véleménycserére, elmélyedésre stb.? Milyen fórumokon tudunk közel férkőzni hozzájuk, hogy a fent említett tényezők «működésbe léphessenek»? Kétségtelen, hogy támaszkodhatunk az egyház eddig fölhalmozott tapasztalatára, kincsestárára. Gondolhatunk itt az oratórium zseniális «találmányára» vagy az iskolai nevelés nyújtotta lehetőségekre. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a világ, amiben élünk, új kihívások, helyzetek elé állít minket, amelyekre sokszor új választ kell adnunk. Ez bátorságot, nyitottságot, új utak keresését igényli. Rajtunk áll, hogy szert teszünk-e ezekre, és vállaljuk-e a járatlan utak felkutatását. Együtt. A fiatalokkal.


Felhasznált irodalom

 

 

Hivatalos dokumentumok

 

Ad gentes, határozat az egyház missziós tevékenységéről, in: A II. Vatikáni zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest, [é.n.], 278-307.

VI. Pál, Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, in: A II. Vatikáni zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest, [é.n.], 511-547.

Klérus Kongregáció, Katekézis Általános Direktóriuma, Szent István Társulat, Budapest, 1997.

MKPK, Felnőttek beavatása a keresztény életbe. Felnőttek katekumenátusa,[k.n.],Budapest, 1999.

 

Egyéb irodalom

 

Alberich E., La catechesi della Chiesa, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1995.

Bonivento A., „Dimensione missionaria della catechesi”, in: Idem (Szerk.), Andate e insegnate. Commento all´Esortazione Apostolica «Catechesi Tradendae», Bologna, Editrice Missionaria Italiana, 1980, 502-515. o.

Centro Salesiano Pastorale Giovanile, Itinerari di educazione alla fede. Una proposta pdedagogico-pastorale,Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1995.

Gatti G., Educazione morale etica cristiana, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1994.

Gevaert J., “Evangelizzazione”, in: Midali M. - Tonelli R. (Szerk.), Dizionario di Pastorale Giovanile, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1992, 380-387. o.

Gevaert J., Prima evangelizzazione. Aspetti catechetici, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1990.

Gevaert J., La proposta del Vangelo a chi non conosce il Cristo, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 2001.

Magyar Papi egység, A Távlatok melléklete, Mit kezdjünk a katekumenátussal?, Különszám, 1999, karácsony.

Tomka M., Magyar katolicizmus 1991, Országos Lelkipásztori Intézet, Budapest, 1991.

Tomka M., “Katolikusok a magyar társadalomban”, in: Horányi Ö. (Szerk.), Az egyház mozgástereiről, Budapest, Vigilia, 1997, 115-149. o.

Tonelli R., Gruppi giovanili e esperienza di Chiesa, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1992.

Petitclerc J. M., Beszéljünk a gyermekeknek Istenről, Don Bosco Kiadó, Budapest, 1999.

Pollo M., Il gruppo come luogo di comunicazione educativa, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1996.

 



[1] Vö. Tomka M., Magyar katolicizmus 1991, Országos Lelkipásztori Intézet, Budapest, 1991, 5-31. o.U.ő., “Katolikusok a magyar társadalomban”, in: Horányi Ö. (Szerk.), Az egyház mozgástereiről, Budapest, Vigilia, 1997, 115-149. o.

[2] Vö. Evangelii nuntiandi 15

[3] Vö. Bonivento A., „Dimensione missionaria della catechesi”, in: U.ő. (Szerk.), Andate e insegnate. Commento all´Esortazione Apostolica «Catechesi Tradendae», Bologna, Editrice Missionaria Italiana, 1980, 502-515. o.

[4] Vö. Alberich E., La catechesi della Chiesa, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1995, 93-95. o.

[5] Az evangelizáció fogalmát az egyházban többféle értelemben használjuk. Egyrészt – legtágabb értelemben – jelenti az egyház egész küldetését, beletartozik mindaz, amit az egyház tesz, mond és ami. Az egyház ennek értelmében elsősorban létének egészével evangelizál (pl. Ad gentes zsinati dokumentum 23, 27; Evangelii nintuandi apostoli buzdítás 13-24). Szűkebb értelemben a szóbeli evangéliumhirdetés minden formáját jelenti, így idetartozik a katekézis, az iskolai vallásoktatás, a prédikáció, a missziós igehirdetés stb. (pl. Lumen gentium zsinati dokumentum 18, 35; Chirstus Dominus 6, 10). Legszűkebb értelemben pedig a nemhívők hitre vezetésének folyamatát jelenti (pl. Ad gentes zsinati dokumentum 6, 26). Itt ebben az értelemben használom a fogalmat.

[6] Vö. Katekézis Általános Direktóriuma 147

[7] Az alábbi felosztást Gevaert J. különböző munkái alapján állítottam össze. Vö. Gevaert J., “Evangelizzazione”, in: Midali M. - Tonelli R. (Szerk.), Dizionario di Pastorale Giovanile, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1992, 380-387. o.; U.ő., Prima evangelizzazione. Aspetti catechetici, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1990.; U.ő., La proposta del Vangelo a chi non conosce il Cristo, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 2001.

[8] Katekézis Általános Direktóriuma 84,140,143,158

[9] Petitclerc J. M., Beszéljünk a gyermekeknek Istenről, Don Bosco Kiadó, Budapest, 1999, 55. o.

[10] Vö. Tonelli R., Gruppi giovanili e esperienza di Chiesa, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1992, 156-158. o.; Pollo M., Il gruppo come luogo di comunicazione educativa, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 25-27. o.

 

[11] Ilyen jellegű történetek tömkelegével találkozhatunk a hazai könyvespolcokon is. Gondolhatunk pl. a Don Bosco Kiadó kiadásában megjelent Bruno Ferrero sorozat tagjaira. Ezeket az írásokat, történeteket azért is hasznos használni, mert a szimbolikus nyelvvel élnek, és ez a nyelvezete a vallásos kifejezési formáknak is. Segítenek a szimbolikus – és evvel együtt a vallásos – gondolkodás és látásmód kialakulásában.

[12] Itt nem érdemes az istenérvekre hivatkozni. A kereső vagy még nem is kereső embernek jobban felkelti a figyelmét, ha Isten gondviselésénel jeleire mutatunk rá, az Ő nagyságára, hatalmára, igazságosságára és bölcsességére.

[13] Vö. Petitcelrc J. M., I.m., 87-89. o.

[14] Vö. Gatti G., Educazione morale etica cristiana, Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1994, 115-116, 198-206. o.

[15] Vö. Centro Salesiano Pastorale Giovanile, Itinerari di educazione alla fede. Una proposta pdedagogico-pastorale,Elle Di Ci, Leumann – Torino, 1995, 118-123.o.

[16] U.o., 120-121.

[17] Vö. Ad gentes 12

[18] Vö. Centro Salesiano Pastorale Giovanile, Itinerari di educazione alla fede, 171-193. o.

[19] Vö. U.o., 193-209. o.

[20] Vö. MKPK, Felnőttek beavatása a keresztény életbe. Felnőttek katekumenátusa,[k.n.],Budapest, 1999.; Magyar Papi egység, A Távlatok melléklete, Mit kezdjünk a katekumenátussal?, Különszám, 1999, karácsony.