Belépés

 

Kósa László

 

 

Szakmunkásfiatalok mai nevelésének összehasonlítása

Neveléstörténet Szöveggyűjtemény I. fejezet három dokumentumával

 

 

2011. November

 

 

A szakmunkások és az agráriumban élők katekézisével és hitnevelésével foglalkozom hét éve, éppen ezért a házi dolgozatomat is ebben a témában fogom írni.

A szöveggyűjteményben levő kutatások egyszerre voltak könnyűek és nehezek is. Könnyű volt mivel az „átlagember” nevelésével foglalkozik minden fejezet, így könnyen alkalmazhattam volna szinte bármelyiket, hiszen szinte biztos, hogy a mai szakmunkásfiatalok nevelésében szinte bármely program vagy vélemény apró megnyilvánulásával találkozhatok egy megyeszékhely, háromezer fős szakiskolájában. Nehéz volt viszont abból a szempontból, hogy a nevelést főként a gyermek korosztályt érinti, s a szakmunkások képzése ma mindössze a szakmai képzésben különbözhet, más iskolatípusok képzésétől.

De, itt máris egy olyan problémát érintek, ami a pubertás kort megért fiatalokkal foglalkozók sarkalatos kérdése, mitől különbözik az oktatás a neveléstől? Ez a kérdéskör végigvezeti a mai pedagógia, szerintem tapasztalt nehézségeit a dolgozataimon.

Az első dolgozatomban a I.15, I.23, I.25 fejezeteket választottam ki. Sajnos Rousseau: Emil vagy a nevelésről, című műve is nagyon sok érdekességet tartogatott, de oly nagy az anyag, hogy szakdolgozati terjedelmet kívánna.

A dolgozatomban megvizsgálom a könyv anyagát, utána, azt összevetem a mai szakiskolai „hagyományokkal” és a szakiskolások katekézisével.

 

I. 15. Szent Ágoston: A megkeresztelendők oktatásáról

 

Bevezető

Ágoston, oktatótársának ad praktikus tanácsokat azokkal a felnőtt korúak neveléséről, akiket a kereszténységbe kívánnak bevonni. Az első fejezet (Bevezetés) máris egy olyan pontot feszeget, ami a középiskolások nevelésében nagyon fontos. Milyenek is ezek a fiatalok? Elsősorban nem intellektuálisak. Azaz, nem azért lesz valaki csőszerelő, festő vagy fodrász mert ügyes, hanem azért mert nem okos. Nem okosak ezek a fiatalok, de emocionálisan nagyon töltöttek. Így, nagyon sokat számít számukra az, hogy milyen az-az ember, aki tanít vagy nevel. Igaz ez a példakeresés a többi, értelmiségi fiatalra is, de a munkásfiatalokra még inkább. Hogy is kapcsolatom ezt össze a bevezetővel?

Deogratias testvér úgy érzi, hogy hiába mondja Ő jól a dolgokat, s adja le az anyagot, a katekézisben résztvevők már nem élő hitként, hanem száraz anyagként kapják meg. Kérdezi azt is, hogy az elbeszélést, hol kell kezdeni, hogy lehet színesíteni. Érzi azt, hogy nem elég a Megváltóról csak, mint információról vagy mint egy fontos eseményről híradást adni, hanem azt, a résztvevők saját élményévé is kell tenni. A mai hitoktatásnak, katekézisnek is egyik legnagyobb hibája ez. Azaz, Jézus, mint tananyag egy szinten van a csigák étkezésével és a szénhidrogének felhasználásával. Éppen ennek köszönhető, hogy a középiskolai hittan szinte teljesen megszűnt egyházmegyénkben is. Miért is van ez? A pubertás korral a fiatalok nyitottak lesznek a Titokra, amit megfejthetnek. Ebbe a titokba beletartozik saját testük, lelkük, a másik ember teste és lelke és az egész társadalom megismerése, s természetesen Isten kutatása. Most már tudni akarják pontosan a hiteles adatokat, így az életszerűséget, hitelességet kívánják mindenben megtalálni. Deogratias testvér is ezt vette észre.

A Bevezető lényegi mondanivalója, hogy a nevelés nem a nevelővel, hanem a nevelőben kezdődik!

 

A saját munkánkkal való elégedetlenség veszedelme

Ágoston, ebben a fejezetben két fontos elemet emel ki. Az első egy olyan probléma, amely minden katekézist folytató pedagógusnak örök problémája. Azaz, az általam megélt hitet, meggyőződést, lelkesedést, egyszerűen képtelen vagyok pontosan átadni a fiataloknak vagy a felnőtteknek. Ennek nem az az oka, mert én rosszul csinálom, vagy mert ügyetlen vagyok, s nem is az, hogy a befogadó fél ne lenne eléggé nyitott. Egyszerűen a problémának két oka van. Az egyik, hogy bennem, mint pedagógusban a téma felé már nincs akkora vágy. Azaz, nehezen tudom színlelni kérdéseimmel–s nem is kell-, hogy ezt a problémát még magamnak is kutatnom kell, Velük együtt.

A másik oka az átadás nehézségének, hogy „a nyelv nem tudott a szívemnek eleget tenni”, azaz a nyelv mint eszköz, sem képes a bennem levő emocionális tudással együtt a „tananyagot” átadni. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy nem tudjuk, csak egészen összehangolt közösségben és időben a szívünk és szellemünk teljes céljának csak egy részét is átadni.

A mai közoktatásban a gyárszalag szerű oktatásban, ez már nagyon ritka. A pedagógusok egy idő után kiégnek, s a civil középiskolákban is azt látom, hogy csak a vallással valamilyen kapcsolatban levő kollégák tudnak tovább talpon maradni, s megkísérelni azt, hogy a diákok ne csak megkapják az információt, hanem meg is szeressék az anyagot.

A fejezet második részében a levél írója azt tanácsolja kedves testvérének, hogy ne kedvetlenedjen el, hiszen a hallgatók létszáma is azt bizonyítja, hogy amit tesz, azt jól és ügyesen oktatja. Abban pedig tovább bíztatja Deogratiast, hogy vegye észre, mindannyiunknak szüksége van arra, hogy az előadó is higgyen saját szavában.

Gyakran tapasztalhatjuk ma is, hogy észrevesszük magunkon vagy más pedagógusokon, hogy már nem hisznek abban, hogy van értelme átadni, meggyőzni, megszerettetni. A szakmunkástanulókkal foglalkozó tanároknál ez kiemelkedően látható. Sajnos, akinek nincs ereje ezt a súlyt áthelyezni a transzcendens oldalára, az könnyen csak egy kipipálandó feladatot lát a munka mögött. Régen a pedagógust, az orvost és a papot hivatásnak nevezték. Érdekes, hogy mind a három, az emberekkel foglalkozik. A hivatás sokkal több, mint egy szakma. A hivatásban kell egy benső küzdelemnek is lennie.

 

A tanításban való gyönyörűség[1]

Az előző fejezet tovább mélyítése történik ebben a pár sorban. Valószínűleg nem a „kedv” szó lenne itt a legfrappánsabb, talán az állhatatosság, hiszen Deogratias testvér akart tanítani. Úgy érezte azonban, hogy a kapó félhez már nem úgy jut el a tananyag, ahogy Ő azt el akarta küldeni. Ennek fő okát Szent Ágoston meg is magyarázza itt az ötödik sorban, azaz a tanítás és nevelés egyik fő alapja az állhatatosság amellett a hosszú távú cél mellett, amit egy diák nem érthet, de egy pedagógusnak értenie kell. Ez pedig függ az Istentől is, aki belénk tette azt a tüzet, amivel Őt kutathatjuk.

Ma a szakiskolákban dolgozó pedagógus az oktatási rendszernek és saját hibájának is köszönhetően az anyag leadásával foglalkozik főként. Ez kérhető számon, ez mérhető nagyjából pontosan és ezért is fizetik. A kedv és az állhatatosság, ha a diákok meg is sértenek, ha a kollégák meg is aláznak, ha a vezetőim nem is értenek, mégis fontosabbnak kell, hogy legyen. Azért is, mert ha egy diák –végre- megérti, hogy az anyag mögött forma is van, akkor önmaga is keresni fogja a tantárgy titkait.

A továbbiakban ezt fejti ki Ágoston a két fejezetben.

 

Az elbeszélés módja

A levél írója, ebben a fejezetben arról beszél, hogy az elbeszélést vagy a kisebb előadásokat ne száraz anyagként adjuk tovább. Jó szem kell ahhoz, hogy a száraz betűk mögé néha személyes tapasztalatot fűzzünk. Ágoston azt javasolja, ha szükséges, időzzünk el egy-egy fejezetnél. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezeknél húzzuk az időt, hanem azt, hogy tegyük a hallgatóság számára, ezzel érdekessé a történetet. Legyen színe, illata és formája a betűk mögötti mondanivalónak, így talán könnyebben befogadható lesz. A mai pedagógiai nevelés ezt a szemléltetés eszközeinek színes használatával magyarázza. Ez által, biztos, hogy sokkal befogadóbb lesz egy fiatal, hiszen nem a tananyag sosem a sok, hanem az előadások monotonok. Ha lehetne mód a színesítésre (a szűk órakeretek és a technikai eszközök hiánya miatt), talán a befogadó fél is könnyebben magáévá tudná tenni.

 

A szeretet mint gyakorlati cél

Pedagógiánk csak akkor működhet helyesen, ha a szeretet irányítja. Szent Ágoston teológiai fejtegetései arra a meggyőződésre irányulnak, hogy ha egy pedagógus a katekézisben alapvetően a szeretet nevében és módjában cselekszik, a katekézisben részt vevők szíve is kinyílik. A leadandó anyagok egységes alapja és végeredménye pedig, mindig ennek kell lenni, hogy Isten szeret minket.

Sajnos a mai középiskolai nevelésben –természetesen- szóba sem kerülhet sem az Isten, sem a szeretetnek semmilyen nyilvános formája. Az iskolákban levő szerepek szerint az egyik fél az anyagot mindenáron le akarja adni, a másik pedig semmiképp nem akarja az megérteni és élvezni.

 

A kedv megszegésének módja

A fejezetben már említett módokat fejti ki jobban Ágoston. Először is azt, hogy sokszor úgy érezzük, hogy jól kell eladnunk az anyagot, hogy az izgalmas legyen. Számunkra is fontos ez, mert mi már ismerjük, de a diákok számára is, mert ők még nem ismerik.

A másik probléma a hallgatók egyoldalú unottsága, amit az író több technikai eszközzel próbál orvosolni, de úgy, hogy sosem a hallgatót teszi felelőssé, ha ásít vagy unja magát. Igyekszik a problémák okát megkeresni és a technikai lehetőségek tárházát szélesíteni.

Érdekes olvasni ezeket a bölcsességeket úgy, hogy jól tudjuk, ha egy fiatal elásítja magát egy órán, a tanár elégtelennel is osztályozhatja, vagy valamilyen módon bünteti. Milyen nagy szükség van ma is olyan pedagógusokra, akik nem csak az anyagot tudják, de önmagukat is ismerik, s merik is használni és frissíteni saját tudásukat.

 

I. 23. A lovagi nevelés

 

Ezt a részt azért választottam, mert, habár rejtve, de az otthoni nevelésen belül, megosztja az apai és az anyai szerepeket. Az apai szerepben vagy az apa, vagy a nevelő lépett fel, ami azt jelentette, hogy a gyermeket vagy a neveltet motiválni, előremozdítani, a lustaságból kiemelnie a nevelőnek kellett.[2]

Míg olvashatjuk, hogy „Hála anyjuk vallásos gondoskodásának…” az anyai szerepkörben a gondoskodás és a lelki nevelés volt a cél.[3]

Ma sajnos a férfi szerepkör nagyon hiányzik a nevelésből. Templomaink és egyházközségi életünk jelentős részéből hiányoznak a férfiak. Ez a jelenség független a településszerkezettől, a lakosságtól, a vallásosságtól, a gazdasági-, politikai-, vagy egyéb társadalmi viszonyoktól.

Ez azt jelenti, hogy a férfiak nem érzik otthon magukat az egyházban. Sok kutató munkába telt megvilágítanunk, hogy a valós ok az lehet, hogy a férfiak nem éreznek küldetést abban, hogy katolikusok legyenek. A nők inkább vallásosak, a férfiak, inkább hívők. A katolikus életünkből hiányoznak a racionális dolgok, azok, amikkel konkrétan tudunk érvelni: miért is jó katolikusnak lenni. Mi az, amivel ez többé teszi ez a férfiakat? Az egyházi életünk mindennapi dolgait is túlságosan szimbolikusnak éljük meg és nem funkcionálisnak. Úgy gondolom, a férfiakkal meg kell értetni, hogy a liturgiának, a szentségeknek, az imának, racionális, akár mérhető eredményei is vannak.

A férfiakkal való munka kifejezetten fontos a munkáspasztorációban, hiszen a férfias jellem jobban előtűnhet egy fizikai munkában, s ez a fiatalok számára is nagyon fontos.

 

I.25. Erasmus: A gyermek korai erkölcsös és tudományos nevelése

 

Erasmus az első fejezetben a gyermekek nevelhetőségéről beszél. Több példát is hoz az anyagvilágból, miszerint, jobb a nevelést minél előbb elkezdeni, ugyanis minél fiatalabb a gyermek teste, lelke és szelleme, annál könnyebben nevelhető. A nevelés nem csak isteni, hanem természetbeni kötelességünk is, hiszen senki nem születik csak magának, mindenki a közösségnek is él.[4]

Ma a gyermekek nevelését már igen korán elkezdhetjük, sőt a társadalomban is egyre inkább meggyökeresedik, hogy más az anya hasában is foglalkozzunk gyermekünkkel. Ez azonban nem mindig működik így. Tudjuk jól, hogy nem azért lesz valaki rossz tanuló, mert az agya nem működik olyan jól mint az okosaké, hanem azért mert nem teremtődtek meg számára azok a lehetőségek, melyek szükségesek ahhoz, hogy egy gyermek ideálisan fejlődhessen. Sőt, a szülők élethelyzete vagy példája is hátráltatja a gyermeket a jó irányba. Több fiatalt is ismerek, akiket szüleik kényszerítenek arra, hogy falopással pótolják zsebpénzüket.

Ma a szakközépiskolák és szakmunkásképzők diákjainak 2/3-a faluról jár be. Falun az a szokás, hogy a gyermeket –nagyon helyesen-, minél előbb rászoktatják a munkára. De minél nagyobb lesz a fiatal, annál több otthoni munkát lehet rábízni mint erő, mind értelem szempontjából. A fiatalok jelentős része, így nehezen tud elszakadni az otthoni léttől és az önállóság útjára lépni. A szülők, sajnos még az iskolából is képesek a munka miatt elvinni a fiatalokat.

 

A második fejezetben azokról a szülőkről van szó, akik pedig szinte egyáltalán nem foglalkoznak a gyermekük nevelésével. A szülőknek nem csak megszülni kell gyermeküket, hanem azt nevelni is. Erasmus a legnagyobb bűnnek tartja, ha valaki a lustasága miatt, gyermekét léha életre neveli, felnőve ő is csak a társadalom gondjait szaporítja.

Ma ez a nevelési stílus a városi, jómódú fiatalok nevelésére, vagy nem nevelésére vonatkoztatható. Egy biztonságos jólétben vannak ezek a fiatalok, amiben azt tanulják meg, hogy semmiért nem kell megküzdeni, így semmiben nem is látnak értéket. Nem csak a tárgyakban, a másik személyében, de saját magukban sem. Ezért könnyű prédái a kábítószer dílereknek, akik izgalmat és örömöt ígérnek a fiataloknak.

 

A szántóföld metafóra után, - ami valószínűleg a Szentírás Mustármag példabeszédének kifejtése lehetett-, Erasmus az alkalmatlan nevelőkről szól. Ezek a nevelők az erő jogán igyekeznek a fiatalokat a számukra rendes útra nevelni, azonban kérdés, ha a pálca eltűnik, a nevelt továbbra is az úton marad-e? A legrosszabb ebben az esetben is, ha ez a módszer azt éri el, hogy a fiatal minden tudományt ellök magától.

A mai szakképzésben ez a 22-es csapdája, amiben a folyamatok egymást erősítik. Szakmunkásnak lenni, sajnos szégyen, s a munkás, saját maguk sem tartják nagyra. Így természetszerűen nem is gondolják magukról a fiatalok, hogy ők értelmesek lehetnek. Ha így indulnak az órákra, sajnos a tanár sokszor hiába készül fel alaposan. S fordítva is igaz, ha a nevelő írja le az osztályt, hiába igyekeznek a fiatalok.



[1] Szent Ágoston: A Keresztény Tanításról (De Doctrina Christiana). ford. Böröczki Tamás, Paulus Hungarus-Kairosz kiadó, Bp

[2] Shahar, Shulamith: Gyermekek a középkorban. Osiris, Bp., 2000. stb

[3] Finánczy Ernő: A középkori nevelés története; Egyetemes Neveléstörténet II.; Vezérfonal egyetemi előadásokhoz

[4] A gyermekkor története (szerk.: Pukánszky Béla – Vajda Zsuzsa) Eötvös K., Bp., 1998.;