Belépés

 

Hollai Ferenc:

 

A katolikus munkásságról

Május elsejei gondolatok

 

 

 

XIII. Leó pápa a XIX. század legnagyobb botrányának nevezte, hogy az egyház és a munkásság között hatalmas szakadék keletkezett.

A két világháború között létezett Magyarországon egy katolikus ifjúsági mozgalom, a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete, a KIOE, melynek hivatása az volt, hogy a munkásság körében képviselje az egyház által hirdetett értékeket.

A mozgalomnak csak Budapesten tizennégy nagy tanoncotthona volt, ahol a vidékről Budapestre érkező fiatalok lakhattak, amíg a szakmájukat kitanulták. Ezekben az otthonokban komoly lelki nevelés is folyt.

Már Mindszenty bíboros is felismerte a munkásokkal való foglalkozás fontosságát: egyházmegyéjéből tíz papot kijelölt kimondottan munkáspasztorációra. A háború után a többi hasonló egyesülettel és mozgalommal együtt feloszlatták a KIOE-t is. A vezetőket később sorra letartóztatták. Mozgalmunk elnöke, Ikvay László atya tizenegy évet ült börtönben. A mozgalom tizennégy vezetője szenvedett hosszabb-rövidebb börtönbüntetést. Sándor István szalézi testvért, aki a rákospalotai csoportunknak volt a vezetője, két fiatal munkással együtt 1953-ban felakasztották.

Sajátságosan alakult a kommunizmus évei alatt a munkások és a papság kapcsolata. A szerzetesrendek feloszlatásával százával kerültek papok a legkülönbözőbb munkahelyekre. A bányáktól kezdve a könnyűipari gépgyárig mindenütt ott voltak ezek az emberek, és akkor döbbentek rá a munkások, hogy valójában kik is a papok. (A mai püspöki kar tagjai közül is sokan dolgoztak akkoriban fizikai munkásként.)

Én tizenöt éves koromban Újpesten, a Tungsram Lámpagyárban voltam műszerész. Az az erkölcsi nívó és stílus, amely ott uralkodott, nagyon távol áll a vallásos emberek meggyőződésétől. A gyáriparban dolgozó munkás elveszítette a munka becsületét. Vissza kellene hozni azokat a valós keresztény értékeket a munkáséletbe, amelyeket az évtizedek, sőt évszázadok folyamán - éppen a kapitalizmus és a gyáripar - kiölt. Ma már a munkás nem alkotó ember, hanem csak a megélhetés kényszeréből megy a munkahelyére. Ma már a munkás nem érzi azt, hogy az Isten alkotó munkájának folytatója, hanem a megélhetés kényszere viszi őt a munkahelyére.

Vissza kell adni a munka becsületét! Vissza kell adni a munkások számára is az erkölcsi tisztaságot, a becsületes családi életre való törekvést, az önképzés szükségességét, hogy törekedjenek többek, nagyobbak, nemesebbek lenni, és mindezt nem szigorú iskolázással, hanem vidáman, könnyedén, úgy ahogy azt az ifjúsági mozgalmakban szokás csinálni!

Rendkívül fontos volna, hogy a társadalom jobban figyeljen oda a munkásfiatalok sorsára. Nagyon örvendetes, hogy a diákság, az egyetemisták helyzete enynyire előtérbe került, szeretnénk most mi is fölzárkózni mögéjük. Abban reménykedem, hogy Magyarországon a régi hagyományok alapján újból erős, országos mozgalommá nőhet a KIOE. Ennek egyszerre előfeltétele és célja, hogy egészséges kapcsolat alakuljon ki az egyház és a munkások, a papság és a fizikai dolgozók között, ami ugyan jelenleg is megvan, de bővíteni kell. Örvendetes, hogy a Szentatya részéről enciklikák jelentek meg, a munkássággal kapcsolatban. Ez mind azt mutatja, hogy az egyház számára nem közömbös a munkások sorsa, anyagi, társadalmi körülményei, a munkásság lelki és szellemi felemelése és nevelése, igazi értékeinek a visszaadása.

Vallom, hogy ha egyszer a keresztény értékek élővé válnak a munkásság körében, abból haszna lesz nemcsak az egyháznak, hanem elsősorban a magyar hazának, az egész társadalomnak.