Belépés

 

 Hollai Ferenc

Ikvay László

a KIOE alapítója

 1987

 

 

 

 

 

 

 

A BÖRTÖNÉLMÉNY

 

   A weinfeldeni látogatás alkalmával egy érdekes börtön élményével ismerkedtem meg. Elmesélte, hogy egy barátja elküldte neki a "VILÁGOSSÁG" című világnézeti folyóirat 1971 márciusi számát, mert az egyik cikkében szereplő papban, őt vélte felfedezni. László atya maga is azonnal ráismert a megírt eseményre és terjedelmes cikkben válaszolt. Ezt a válaszát a Rómában megjelenő "KATOLIKUS SZEMLE" közölte. A válasz teljes szövege az alábbiakban olvasható:

 

     Ikvay László  :

 

EGY MARXISTA-KERESZTÉNY PÁRBESZÉD

TIZENHAT ÉV TÁVLATÁBÓL

 

   Talán időszerűtlennek látszik feleleveníteni egy több, mint tizenöt évvel ezelőtt folytatott párbeszéd emlékét, különösen ha az egyik vitapartner már eltávozott az élők sorából. Mégis kötelességemnek érzem leleplezve inkognitómat, visszatérni erre az 1955-ben félbeszakadt dialógusra, amely spontaneitásával és jó szándékú, úttörő kezdeményezés volt és modellül szolgálhat a mai keresztény-marxista dialógus számára. Másrészt bizonyára nem, lesz érdektelen, ha elmondok egyet-mást erről a párbeszédről, amelyet a Budapesten megjelenő "VILÁGOSSÁG" 1971 márciusi számában közölt "KERESZTÉNYSÉG ÉS TÖRTÉNELEM" címen, a DOKUMENTUMOK elnevezésű rovatában.

 

 

   E közlemény bevezetője szerint : A vita egyik szereplője Vajda Imre, a nemrég elhunyt kiváló, marxista közgazdász. A másik szereplőről csak annyit tudunk, hogy katolikus pap, - feltehetően teológus -, aki nem nevezi meg magát és Vajda sem nevezi meg őt. A párbeszédnek mondható vita körülményei sajátosak : az ötvenes évek elején konstruált perek során került Vajda Imre vitapartnerével egy börtönbe. Itt jutott kezébe Maritain : HUMANISME INTEGRAL" című műve és kezdett spontán vitába magával a művel, majd - nem tudni milyen véletlenek folytán - a "VÁLASZ"-t író katolikus pappal, akiről nem tudjuk, hogy jogosan, vagy jogtalanul ítéltek-e el. A vitairatok természetesen magukon viselik keletkezésük körülményeinek bélyegét " a hivatkozások nem szakszerűek, a szerzők emlékezetből idéznek, a stílus nem nyomdakész. Ezeket a hiányokat azonban messze meghaladják a pozitívumok : mindkét szerző az igazán általános, jelentős kérdésekre koncentrál - ez teszi párbeszédüket elméletileg oly izgalmassá.

                                                                   ( 144. oldal)

 

   A bevezetőnek tényleg igaza van : a párbeszéd valóban rendkívül izgalmas volt, körülményei pedig egészen sajátságosak. Éppen ezért nem lesz érdektelen, ha fényt derítek a dialógus létrejöttének történetére és körülményeire, hiszen a "VILÁGOSSÁG" bevezetője is azt írja : nem tudja, hogy milyen véletlen folytán került kapcsolatba Vajda Imre a "VÁLASZ"-t író ismeretlen katolikus pappal.

 

   A bevezetőnek azzal a megjegyzésével : nem tudni, hogy Vajda Imre vitapartnerét jogosan, vagy jogtalanul ítélték-e el ?, nem kívánok vitába szállni, csupán azzal válaszolok : a sors iróniája, hogy míg olyan magyar papokra, akik 1944 előtt a legelesettebb proletárifjúság lelki, kulturális felemelkedéséért és érdekvédelméért harcoltak és sokak szemében ezért baloldalinak számítottak, sújtott le legkeményebben a szocialista rendszer haragja, - addig némely pap, akik a régi rendszert opportunista módon, a legmeszszebbmenően kiszolgálták és magas állami funkciókat foglaltak el, a mai rendszerben is büntetlenül vezető állásokat töltenek be s azt - reakciós múltjuk ellenére - elvtelenül kiszolgálják.

   Vajda Imre szociáldemokrata közgazdásszal 1955-ben ismerkedtem meg a Budapest-kőbányai Gyűjtőfogházban, amikor néhányunkat elkülönítettek és közös folyosóra nyíló cellákban helyeztek el. Mivel ebben az időben nem dolgozhattunk, sokat olvastunk. Tekintve, hogy a rabkönyvtárban fellelhető könyvek nagy részét már kiolvastuk, könyvcsereviszonyba léptünk egy-mással.

   Az 1955-ös enyhülés következtében ugyanis könyveket küldethettünk be hozzátartozóinkkal. Így kaptam meg tőle Thomas Mann "DOKTOR FAUSTUS"-át, én pedig átcsempésztem zárkájába Jacques Maritain "HUMANISME INTEGRAL" című könyvét, amelyről ő kritikát írt és azt átküldte nekem, amire válaszoltam, ő pedig viszontválaszt írt. Így született meg, egészen kezdetleges körülmények között ez az érdekes szellemi vita, amit ez év márciusában a "VILÁGOSSÁG" egész terjedelmében leközölt.

 

Vajda kritikájában elismeri, hogy a "kereszténység és annak reprezentatív képviselője, a katolikus egyház, az Európában gyökeret vert és innen kirajzott népek kulturtörténetének egyik leglényegesebb tényezője, amely a gazdasági alap és kulturális felépítmény kölcsönhatásának során a legnagyobb mértékben hozzájárult az európai kultúra arculatának kialakulásához. Az emberi haladás menetében - amely alatt az ember mind jobban sűrűsödő kapcsolatokba lép embertársaival, társadalmi lénnyé válik és ennek tudatára ébred - a maga idejében pozitív szereppel bírt, ennek a haladásnak gyermeke és egyben mozgatóerőinek egyike is volt. Az egyén kötelezettségeit az egyénnel szemben tökéletesebben és átfogóbban juttatta kifejezésre, mint bármely etikai rendszer, vagy tanítás előtte, az európai emberben felébresztette és kiolthatatlanná tette a lelkiismeret tüzét - az emberré válás egyik legcsodálatosabb momentumát. "

                                                           (144. oldal)

 

   Vajda azonban az egyházat pusztán történelmi, szociológiai képződménynek tekinti, amely alá van vetve az idő mulandóságának és éppúgy, mint az állam, el fog halni. Mint oly sokan mások, ő is tetemre hívja az egyházat és nem minden ok nélkül, számon kéri a szociális igazságosság megvalósításának elmulasztását.

 

  Válaszomban kifejtettem, hogy különbséget kell tenni az egyház "örök és világi arca" között, mely utóbbi (az egyház teste) külső, esetleges, történelmileg meghatározott inkarnáció, amely alá van vetve a keletkezés és elöregedés, elhalálozás törvényeinek, - hordozói gyarló, esendő emberek, - míg az örök egyház hivatása, az idő végezetéig közvetíteni azokat a kegyelmi eszközöket, hirdetni azokat a hit és erkölcsi igazságokat, amelyek az üdvösséghez és egyben az egyedi emberi és közösségi élethez szükségesek. Mi semmi esetre sem védjük a hatalmi túlkapásokat és azon a véleményen vagyunk, hogy az egyháziak csak organikus (szellemi, morális) és sohasem mechanikus (erőszakos) eszközöket használhatnak, mert ellenkező esetben saját tanításaival kerülnek ellentmondásba, mégis emberileg megértjük, hogy a "FLUCHTPOSITION"-ba szorult, elkeseredett védekezésében - ismerve a középkor sajátos, naiv szellemiségét - sokszor "bona fide" is olyan eszközökhöz nyúlt, amelyek morálisan nem igazolhatók. Ez az amit Bergyajev így fejez ki: " Die Würde des Christentums  und die Unwürde der Christen" (A kereszténység méltósága és a keresztények méltatlansága). Ez is "mutatis mutandis" áll minden eszmére így a szocializmusra is, amelynek meggyőződéses híveit nem fogja kiábrándítani az eszméből, - méltatlan exponenseinek amorális magatartása."(152. oldal)

 

   Miután számos, más kérdésben, így az egyház

                             szociális tanításának

                             az anyag fogalmának és

                             az abszolutum értelmezésének, stb.

kérdésében leszögeztem álláspontomat, a katolikus álláspontot, válaszomat ezzel fejeztem be :

   A kereszténység elszakadóban van a polgári korban felvett inkarnációinak vestigitumaitól és egy új szintézis előtt áll, ez okozza a válságot, s mint minden korfordulón megtalálta korszerű megvalósulási formáit, úgy most is meg fogja teremteni. Kétségtelen, a vajúdás nehéz, de mi vállaljuk a küldetés jelen fel-adatát : a polgári formák felszámolását. Ebben segít az a körülmény is, hogy a polgári mentalitást inspiráló individualizmus idegen az egyház közösségi szellemétől : de ugyanakkor teljes szellemi megújultsággal vállaljuk azokat a vívmányokat, amelyekkel a polgári forradalmak az embereket megajándékozták : az emberi szabadságjogokat és ezeket beépítjük szintézisünkbe, annál is inkább, mivel az ami bennük pozitív élettartalom, a kereszténység kincstárából való (liberté, égalité, fraternité), csak a történelem viharaiban "dialektikusan" kristályosodott ki, fogalmazódott meg, vagy filozófiai nyelven : ami virtualiter adva volt, a történelem folyamán aktualizálódott, mint az egyház hittételei is, az eretnekség pergőtüzében teljesedtek ki, definiálódtak. Végül nem hallgathatjuk el azon reményünket, hogy eljön egyszer az idő, amikor a feudális, polgári, neobarokk és hatalmi ballasztoktól megtisztult, az evangélium szellemében (új Cluny) megújult és spiritualizálódott egyház meg fogja termékenyíteni a lehiggadt koreszmét : a közösségi felelősséget, a negyedik rend megváltását markánsan, dinamikusan és heroikusan hordozó szocializmust és frigyre lép vele egy új, nagy, áldásos szintézisben, hiszen végeredményben egy tövön fakadtak és egymás kiegészítésére vannak hivatva.

                                                          (157. oldal)

 

   Vajda viszontválaszában, a maga marxista világnézetének szemszögéből reflektált arra, amit válaszomban a katolikus álláspont megvilágításában kifejtettem, majd így zárta le a vitánkat :

 

   "Lényeges mondanivalónkat elmondtuk, egymást ismételten meghallgattuk, feltártuk egymásnak fegyverzetünket és annak sebezhető pontjait, egyezést találtunk törekvéseink humanista tartalmában, minden hangok legszebbje és legmelegebbike, a "vox humana" formálta szavainkat. A földön állunk, a földön élünk, a földi igazságra törekszünk. Az emberi társadalom kerete, annak tökéletesedése küzdelmeink jutalma. Hogy Maritain és köre legitimációját más forrásból meríti és ennek következtében, elismert értékei között is mások szerepelnek, mint a marxizmus tudományos legitimációjából fakadó és annak megfelelő morális értékek - ez a lényegen nem változtat, - amíg csak a lényeg megmarad. A mi véleményünk szerint az egyház élete és szerepe véges, a kapitalizmus teljes felszámolásával ugyanúgy átadja helyét új ideológiai és morális formációknak, mint a forradalmi szocializmus - a katolicizmus "avantgarde"-ja szerint az egyház élete és szerepe örök. De véges, vagy örök - mit tesz az, amikor az emberiség szőlőjében még annyi a kapálnivaló !           (162. oldal)

 

 

 

 

  E párbeszéd kétségtelenül egyik legnagyobb értéke : az állás-pontok tisztázása volt, ami bizonyos kérdésekben közeledést jelentett és egymás kölcsönös megbecsüléséhez vezetett.

   Másik értéke : újdonsága, - hiszen a különböző világnézetűek közötti dialógus, addig alig volt ismert - és internálótáborok, valamint börtönök lakóinak sorsközösségében született meg. Csak a II. Vatikáni Zsinat után indult el hivatalosan a hívők és hitetlenek közötti párbeszéd, amelynek legfontosabb állomásai a PAULUS GESELLSCHAFT által 1965-ben Marienbadban (Ma-rianské Lazne) megtartott párbeszéd, mely utóbbi megrendezésében egyenrangú testületként vett részt a Csehszlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete is. Ez volt az első (és sajnos egyelőre az utolsó) szocialista országban megrendezett dialógus, amelyen 17 országból 169 keresztény és 3 marxista, összesen 2O1 filozófus, teológus és tudós vett részt. Az összejövetelek tárgya Salzburgban : "KERESZTÉNYSÉG ÉS MARXIZMUS MA", Herrenchiemseeben: KERESZTÉNY HUMANIZMUS - MARXISTA HUMANIZMUS", Marien-badban pedig "TEREMTŐERŐ ÉS SZABADSÁG EGY HUMANISTA TÁRSADALOMBAN" volt.

 

   Érdekes, hogy a tizenhat évvel ezelőtt, a budapesti Gyűjtőfogházban, egészen kezdetleges körülmények között folytatott párbeszéd lényegében ugyanezeket a témákat érintette, a humanizmus gondolatával foglalkozott s nagyjából ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott, nevezetesen arra, amit Karl Rahner úgy fogalmazott meg, hogy kereszténység, mint a pluralista társadalom egyik legjelentősebb kisebbségi csoportja, ragaszkodva vallásos meggyőződéséhez, együtt kell, hogy működjék minden jóakaratú emberrel, az emberiség jóléte és békéje érdekében, amint azt a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, XXIII. János és VI. Pál pápa megnyilatkozásai is hangsúlyozzák.

 

   Visszaemlékezésemet legyen szabad egy szubjektív vallomással befejeznem. E viták során emberileg igen közel kerültem vitapartneremhez, akinek meggyőződését, lojális magatartását és szolidaritását igen nagyra becsültem. Rendkívül meghatott, amikor  egyik sétánk alatt, mert csak akkor találkozhattunk - (s azt hiszem ennek közlésével, halála után nem követek el indiszkréciót) arra kért, hogy emlékezzem meg elhunyt édesanyjáról, halála évfordulója alkalmából, aki - mint mondotta - hívő asszony volt, amit természetesen, mint pap, rabtárs és jóbarát, készségesen megígértem és teljesítettem. Többször meg-emlékeztem éppen úgy, mint róla, halálhíre alkalmával és azóta is. Úgy érzem, Vajda Imréről szintén elmondhatom azt,amit neki írt "VÁLASZ"-omban Marxról írtam:

 

"   hivatkozunk Jakob Lorenznak, a volt svájci szocialistának, aki Lenin svájci tartózkodása idején szoros baráti és munkatársi köréhez tartozott, majd a katolicizmus felé fordulva, a fribourgi katolikus egyetem tanára lett, "ERINNERUNGEN EINES SIMPLEN EIDGENOSSEN" című munkájára, aki amikor Marx kimagasló etikai értékét méltatja, egy karthauzi szerzetes mondását idézi, aki a kontempláció lényeglátó magaslatáról, a legmélyebb emberi és közösségi összefüggéseket látta meg, mondván :

- " Dans l' orniére materialista c'est bien le Royaume de Dieu, que ce juif cherchait." Amit szabadon így fordíthatnék : "Minden bizonnyal az Isten Országa az, amit ez a zsidó lélek oly szomjasan keresett.

                                                                  (156. oldal)

 

   Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a szokatlan dialógusról szóló beszámolót és kiéreztem belőle azt az igazi keresztényi humanizmust, amit Ikvay László egész életében zsinórmértékül használt. Örömmel hoztam haza a cikket és terjesztettem mindenütt, ahol ezek a gondolatok meghallgatásra találtak, ahol értékelni tudták.

 

 

 

A BETEGSÉG

 

   A nagy utazás, majd az azt követő itthoni családi ünnepség után a leveleink megritkultak. Karácsonyra aztán bennünket is elért a hír, hogy miután súlyos beteg házvezetőnője meghalt, idegileg igen gyenge állapotba került és hamarosan szívinfarktust kapott. Aggódva vártuk a híreket. Megtudtuk, hogy Gyulay doktor azonnal elkérte a diagnózisát és innen próbált segítségére lenni. Tanácsokat adott, gyógyszereket írt neki, majd amint mozgatható állapotba került, azonnal javasolta, hogy vonuljon el egy kis kikapcsolódásra, pihenőre. Erre sor is került és egy hónap múlva levél érkezett tőle, amelyben a következőkről tájékoztatott bennünket :

 

   Orselina 1975 január 27.      Szent Kereszt klinika

   Kedveseim ! Köszönöm leveleteket, aggódástokat, imáitokat. Októberben meghalt a házvezetőnőm. Ez lelkileg nagyon meg-viselt. December 2.-án erős görcseim voltak és 4.-én szívinfark-tussal kórházba szállítottak. Onnan 2O.-án szabadultam. Néhány hétig most itt, a ezen a nővérek vezette gyönyörű helyen lábadozok. Itt Ti is átutaztatok. Javulásommal az orvos meg van elégedve, napi három óra sétát engedélyezett, illetve írt elő számomra. Ha minden jól megy, február közepén ismét munkába áll-hatok, de természetesen csak módjával. Mindnyájatokat nagy szeretettel ölel :

                                                                 László a.

 

   A levél némi megnyugvást hozott, bár a pontosabb tájékoztatás hiányában nem tudhattuk az infarktus okozta károsodás mértékét. Aggódva vártunk minden további hírt. Aztán megtudtuk, hogy hazakerült, s ismét munkába állt. Továbbra is rendszeres gyógy-szeres kezelésben részesült és az orvos naponta sétát is rendelt neki, hogy szíve és fizikai állapota mielőbb megerősödjön.

   A magányosság és az oly nagyon igényelt szeretet hiánya miatt sokat szenvedett. A svájci társadalom nemcsak úgy általában, de apróbb részeiben is egyre idegenebbé vált számára. Az a merőben anyagi javak szerzésére irányuló, hideg, önző társadalom, amely képtelen volt a befogadásra, idegen maradt számára. Az itthoni szeretetközösség után, a kinti tapasztalatok jeges zuhanyként érték őt. A Svájcba emigrált magyar papok egyik-másika riválist látott benne. A tájékozatlan svájciak értetlenül nézték. Mit ugrál, mit akar ez az ember ? Akadt olyan magyar pap, aki nyíltan lezsidózta, ÁVO-s spiclinek nevezte. Ilyen támadások kivédésére nem voltak lehetőségei. Elmagányosodott és Weinfeldent gyakran börtönnek érezte, gyötörte a honvágy és nem látott semmi lehetőséget a változtatásra. Egyetlen öröme az itthoni kapcsolatok voltak és a viszonylag gyakori rokoni, baráti látogatások.

   Mikor kijutott Svájcba, hosszú levélben tájékoztatta a katolikus munkásifjú mozgalom brüsszeli központját mindarról a szenvedésről, amit idehaza a magyar szervezetnek kellett elviselnie, a kivégzésekről, bebörtönzésekről, internálásokról, rendőri zaklatásokról. A levelet néma csend követte. Hiába várt hosszú hónapokon át csupán néhány soros választ, semmi nem jött. Korábban ezzel a JOCI központtal igen jó kapcsolatai voltak. Sajnos időközben meghalt Cardijn bíboros, s ezzel a mozgalom tevékenysége, céljai is gyökerében megváltozott. A korábbi cardijni elveket felváltotta egyfajta szakszervezeti tevékenység és a mozgalom eredeti lelkisége, szellemisége eltűnt. Végül vonatra ült és személyesen utazott Brüsszelbe. A JOCI központban hűvösen fogadták. Érdeklődésére elmondták, hogy megkapták a beszámoló levelét. Arra azonban nem kapott feleletet, hogy miért nem válaszoltak neki. Értetlenül néztek rá, képtelenek voltak meg-érteni, hogyan fordulhatott elő, hogy egy munkásmozgalmi pap összeütközésbe került a "munkáshatalom"-mal. Azok a naiv és teljesen tájékozatlan belga vezetők egyszerűen nem tudták, hogy mi van nálunk Magyarországon. Magábasroskadtan és kiábrándulva tért vissza Svájcba. Fájdalmas volt a nyolc esztendei börtön, de még annál is nagyobb csapás volt számára ez a teljes értetlenség, az hogy azok tagadták meg őt, akikért felvállalta a keresztet.

   Túl sok volt számára a csapások sorozata, ami ezekben az években záporozva hullottak reá. Nem csoda, hogy bekövetkezett az infarktus. Ugyanakkor mi tehetetlen szemléltük a történteket, mert éppen az itthoni állapotok miatt képtelenek voltunk bármiben is segítségére lenni.

   Biztató volt nagyon, amikor 1975 áprilisában egy színes képes-lapon jelentkezett.

 

Lyon 1975 április 7.

 

Jenő atyával (Bódai Jenő SJ) egy érdekes kongresszuson találkoztam. Nagy szeretettel emlegettünk, felidézve a régi, szép emlékeket. Rajtad keresztül küldjük mindnyájatoknak áldásunkat és ölelésünket.

                                                                László a.

Amint e sorokból is nyilvánvaló, jól vagyok. El tudtam jönni, sőt Miklós bácsi is, 85 éve ellenére. (András ) Karcsi is itt van. Aláírások: Szeretettel Jenő, Károly és Miklós atya.

 

   Alig egy hét múlva újabb lap érkezett tőle, de most Rómából.

 

Róma 1975 április 13.

 

Kedveseim  !

 

Már annyira meggyógyultam, hogy a múlt héten részt vehettem Miklós bácsival Lyonban egy kongresszuson. (András) Karcsiék is ott voltak. Fehérvasárnap hóviharban érkeztünk haza, ez most szószerint az volt. Tegnapelőtt a zord svájci télből, amely negyven halálos síáldozatot követelt, elrepültem az enyhe olasz tavaszba, egy püspök barátom vendégeként, akivel 3O éve együtt tanultunk a fribourgi egyetemen. Mindketten nagy szeretettel ölelünk és imáinkba foglalunk: László és Bagi Pista.(Az utóbbi régi zuglói barátom, aki akkoriban a Pápai Magyar Intézet rektora volt Rómában, s akit László atya felkeresett.

 

   Alig érkezett haza Rómából, megjött a lesújtó hír Mindszenty bíboros váratlan haláláról. Mariazellbe utazott és részt vett a temetésen. Minderről jóval később, néhány szóval egy képeslapon tájékoztatott.

 

Kedves Ferikém  !                            Weinfelden  1975 június 26.

 

    Köszönöm a névnapi jókívánságaitokat és a küldött könyvet is, amit Zürichbôl Hidvéghyék útján küldtél meg nekem. Sajnáltam, hogy Gábor fiaddal nem tudtam találkozni. A mariazelli út megrázó volt. Igen sajnálom a sógoromat (agydaganatos betegségbe esett) . Imádkozzatok érte ! Én hála Istennek sokkal jobban megúsztam, jól érzem magam, bár fáradékony vagyok és kímél-nem kell magamat, ami igen nehéz. Mindnyájatokat szeretettel ölel és imáiba foglal

                                                                    László a.

 

 Ez után a lap  után hosszabb szünet következett a levelezésünkben. Annál meglepőbb volt, amikor váratlanul az izraeli Haifából küldött húsvéti üdvözletet.

 

Haifa 1976 április 12.

 

   Áldásos húsvéti ünnepeket kívánok Mindnyájatoknak Bódog Imrével, akit feleségével együtt 1944-ben a Gát utcában rejtegettem.                                                             László a.

 

   A legjobb kívánságokat küldöm Izraelből, egy volt jóbarát a Gát utcából :                                                              Imre

 

   A levelezőlap volt számomra az utolsó személyes jelentkezése. Néhány hét múlva vaskos borítékot hozott a posta. A Szentföldön tett utazásáról szóló beszámolólevél másolatát kaptam kézhez. Mindegyikünknek külön külön megírni egy ilyen részletes beszámolót nem lehetett volna. Ezért egy beszámolót küldött csupán és azt kérte a címzettől, gépelje le több példányban és továbbítsa számunkra. Ezt a beszámolót szeretném szó szerint belefoglalni ebbe az életrajzba, mert szövege mindennél jobban rajzolja meg az ô sajátos alakját, hazaszeretetét és mélységes hitét. Az élmények láncolata a váratlan és a várt találkozásai, a szent helyek felkeresése volt számára a legszebb ajándék élete alkonyán. Kegyelem és ajándék volt ennek az útnak minden perce. Az orvos, aki tisztában volt állapota súlyos-ágával, nem vonakodott hozzájárulni az utazáshoz.

 

+

 

 

SZENTFÖLDI ZARÁNDOKÚT

1976

Kedveseim  !

   Az egyszerűség kedvéért és nagyfokú elfoglaltságom miatt, ebben a formában számolok be csodálatos szentföldi utazásomról, amely elsősorban zarándoklat volt.

   Mély megilletődöttséggel és áhítattal jártam végig azokat a szent helyeket, ahol az Üdvözítő született, tanított, csodákat művelt, szenvedett értünk, meghalt és feltámadott. Táji és kulturális szempontból is érdekes volt látni a galileai mezőket, amelyekről Jézus példabeszédeiben szólt és a sivatagot, mely valóban félelmetesen sivár. A Holt-tenger, amely szárazföldünk legmélyebb pontja: 4OO méterrel a tenger színe alatt. A legnagyobb mélysége is 4OO méter, tehát 8OO méter mélyen fekszik. A vize 32 % sót tartalmaz, úgy hogy az ember nem tud elmerülni benne, sőt ha úszni akar, a víz feldobja. A földnek ez a tája három földrész (Európa-Ázsia-Afrika) metszőpontjában, három egyistenhívő világvallás és kultúra  - a zsidó, a keresztény és a mohamedán mezsgyéjén fekszik. Életemben most jártam először más földrészen és arra törekszem, hogy az utat pontos időrendben írjam le.

   Április 4.-én, az első szentmisém 39. évfordulója napján indultunk egy itteni kollégámmal, gépkocsival a Zürich-Kloten repülőtérre, ahol igen alapos útlevél és vámvizsgálatnak vetettek alá bennünket, a merényletek, gépeltérítések és a túszszedés megelőzése végett. Kézi és gépi motozás is volt, az utóbbi minden gyanús fémtárgyat azonnal jelzett. Bőröndjeinket is röntgennel világították át. A SWISSAIR svájci légitársaság 152 személyes, lökhajtásos gépén repültünk. Szerencsémre az ablak mellett kaptam helyet. A ragyogó napsütésben, amikor átrepültük az Alpokat, jól láthattuk a hatalmas hegyóriásokat és a három nagy svájci tavat. Egyes hegyeket, jellegzetes formájukról azonnal fel is ismertem, így a Rigit és a Pilátust is. Kitűnő ebéddel kínáltak bennünket, miután megkérdezték, ki kíván vegetáriánus, kóser, vagy diétás ételt. Firenze felé repültünk, majd mikor az adriai part mentén Rimini és Brindisi felett is átrepültünk, Görögország felé vettük az irányt.11.OOO méter magasan jártunk és a görög félszigetet, valahol Athén környékén szeltük át és Kréta felé tartottunk.Gyönyörű volt a napfényben fürdő Földközi-tenger. Nagyszerűen látszottak a szárazföldi határok, a városok, utak, folyók, hegyek, erdők és a szigetek. Az egész térképre emlékeztető és makettszerű volt.

 

   Odafent még sütött a nap, de lent már sötétedett, amikor az alkonyatban megpillantottuk Tel Aviv toronyházait. A repülőtéren a KUYONI sváci utazásiiroda küldöttje Keiser úr vette át a csoportot. Engem sehogy sem talált a névsorban, kiderült, hogy felcserélték a családi és a keresztnevemet. Ladislaus úrnak írtak be és azután az úton végig ezen a néven utaztam. Több, mint egy-órás autóbusz utazás után érkeztünk meg Jeruzsálembe. Itt egy modern tizenkét emeletes szállóban helyeztek el bennünket. Mi a negyedik emeleten egy kétágyas, telefonos, rádiós, fürdős szobában kaptunk helyet. A gyorsan kiosztott vacsora után kitűnően aludtunk. Reggel telefonos ébresztés volt. A reggelit svédasztalról kaptuk: kávé, tea, vaj, sajt, dzsem, pástétom, hal, uborka, paradicsom, stb. Fél kilenckor indultunk Jeruzsálem új város-részének megtekintésére. Negyvenöt fős csoportunkat egy Áron nevű zsidó férfi vezette. Nagy hozzáértéssel, de egy kis elfogultsággal magyarázta az ószövetségi látnivalókat németül, jiddisch zsargonban. Meg is kérdeztem tőle, hogy hová való ? Bukovinából vándorolt ki még a harmincas években. Bizonyára cionista volt, kicsit fanatikus. Szavait a svájci idegenvezető fordította franciára, így kétszer is végighallgattam az ismertetést. Láttuk az új izraeli parlamentet, a héber egyetemet és a Yad Vashem múzeumot. Ez utóbbi ismerteti a zsidók meghurcoltatásait a harmincas-negyvenes években. Amit láttunk megrendítő volt, de nem eléggé objektív, mert pl. mutatták Innitzer bécsi bíboros érsek levelét, amelyben a német megszálló csapatokat üdvözölte, de hallgattak arról, hogy ezért a pápától megrovásban részesült.

   Sajnos arról sem láttam semmiféle említést, vagy utalást, hogy például a magyar püspökök pásztorleveleikben mennyire elítélték a zsidóüldözést, tiltakoztak ellene, sem azt, hogy megmentésük érdekében mit tettek a pápai nunciatúra és az egyházi intézmények. Ezt Áronnak meg is mondtam és megmutattam neki Lévai Jenő francia nyelvű könyvét: "AZ EGYHÁZ NEM HALLGATOTT". Ez a könyv felsorolja mindazokat az egyházi intézményeket, amelyek az üldözöttek százait mentették meg. Így a könyv név szerint is megemlíti a Gát utcai székházunkat, amelyben 26 üldözött talált menedékre. Ezek egyike itt él Izraelben és három napot szándékozok nála vendégségben eltölteni.

   A Hadassa-egyetem és kórház zsinagógájában megnéztük Chagall híres üvegablakait. Itt említem meg, hogy a zsidó szent helyek megtekintésénél a férfiaknak sapkát, vagy kalapot kell a fejükre tenni, mert oda csak így szabad belépni.  Azok számára, akiknek nincsen sapkájuk, vagy kalapjuk, a bejáratoknál, papírból készült fejfedőt adnak. Ugyanakkor a mohamedán szent helyekre csak cipő nélkül szabad belépni. Ezt követően megnéztük az Izrael-múzeumot. Ott láthattuk azokat az ószövetségi szentírási tekercseket, amelyeket 1948-ban egy beduin pásztor véletlenül fedezett fel, agyagkorsóba rejtve. Ezek is bizonyítják, hogy milyen hiteles a szentírás szövege. A Holt-tenger közelében fekvő Qumrani barlangban talált írások, a szentírástudomány számára igen nagy jelentőségűek.

   Délelőtt még elmentünk az Olajfák hegyére, ahol ezeresztendős fákat is lehet látni. Itt áll a Getsemáni templom, azon a helyen, ahol a Getsemáni kertben Jézus vért izzadott. Megnéztük azt a makettot is, amely a korabeli jeruzsálemi templomot rekonstruálta. Ezt Krisztus után 7O-ben Titusz vezérletével a rómaiak el-pusztították, úgy ahogy azt Jézus előre megjövendölte. A makett megtekintése azért volt érdekes számunkra, hogy a másnapi városnézés alkalmával, a megmaradt falrészek (pl. a siratófal) segítségével el tudjuk képzelni, hol állt, milyen lehetett a jeruzsálemi templom, ahol születése után Jézust bemutatták, ahol 12 éves korában tanított és később is többször megfordult, például amikor kiűzte onnan a kufárokat.

   Az ebédet követően kiutaztunk Betlehembe. A távolság mind-össze 8 kilométer volt. Közben láthattuk azt a mezőt, ahol az an-gyalok az ott legeltető pásztoroknak jelentették Jézus születését. A keresztesek erre a helyre hatalmas, háromhajós, születéstemplomot építettek. Korábban itt állt a Constantin császár építette régi templom. Oda bemenni csak egy egészen alacsony kapun lehet, vagyis mindenkinek meg kell hajolnia, alázkodnia azon a helyen, ahol az Isten emberré lett. A templom alatt látható a hely, ahol Jézus született, ezt egy csillag jelzi. Meghatottan csókoltuk meg valamennyien. Sajnos a kereszténység megosztásának botránya itt, ezen a szent helyen is megmutatkozik, mert a barlang, ahol Jézus született, a görög ortodoxoké. Ők ezt még a török uralom alatt vásárolták meg. Ennek közelében áll egy másik oltár, ahol a hagyomány szerint a napkeleti bölcsek hódoltak a kis Jézus előtt. Ennél az oltárnál sem misézhettünk. A szomszédos kis templom, illetve kápolna az örményeké. Ezután következik a ferencesek temploma. Mély meghatottsággal itt koncelebrálhattam a társammal. Ebben a szentmisében emlékeztünk meg minden élő és el-hunyt szeretteinkről. Mivel ezalatt a csoportunk visszatért Jeruzsálembe, mi taxit vettünk és azon tértünk oda vissza. A viteldíj fejenként két izraeli font volt, ami nevetségesen olcsó. (kb. 12 forint) Itt azonban minden nagyon olcsó a látogatóknak, mert az izraeli fontot nemrégen kétszer is leértékelték. A taxi a jaffai kapuig vitt bennünket. Jeruzsálemet erődszerűen, hatalmas várfalak veszik körül. Ezt a falrendszert is a keresztesek építették, akik közel egy évszázadon keresztül voltak itt hatalmon és ezalatt rengeteget építettek. A város életének első szakasza az ószövetségi időkre esik. Ezt követte az őskeresztény időszak, a IV századi nagy Constantin kora, majd a keresztesek uralma, akiket az arabok űztek el innen. Ezt követően az egész terület török uralom alá került, melyet aztán a múlt században az angol gyarmati hatalom váltott fel. Az önálló Izrael állam pedig 1948-ban alakult. meg.

   Még azon az este, csupa kíváncsiságból egy kóser vendéglőbe tértünkbe vacsorára. Fasírozotthoz hasonló, panírozott gombócot ettünk körettel. Az egész átszámítva még tíz forintba sem került itallal együtt. Válogathattunk a jó, tüzes borokban is, pl. a Kármel-hegyi vörös, schiller, vagy fehér asztali bor.

    A következő napon a Damaszkuszi-kapunál folytattuk isme-kedésünket a várossal. Oda autóbusszal érkeztünk és onnan aztán már gyalogosan mentünk tovább az óvárosba. Végig mentünk a via Dolorosa-n, Krisztus keresztútján. Itt az első stáció az "Ecce homo" kolostor volt, amely a Notre Dame de Sion apácarend birtokában van. Itt mutatta be Pilátus a töviskoronás Krisztust a zsidóknak, miután a Gabbatan, a köves udvaron elítélte őt, megmosva kezét az ártatlan vérétől. Az úton valamennyi stációnak van egy egy kápolnája. Ezek a különböző felekezetek tulajdonát képezik : koptoké, örményeké, görög-ortodoxoké, katolikusoké, vagy protestánsoké, de itt legalább megmutatkozik az ökumené. Ugyanakkor roppant ízléstelen, hogy a via Dolorosan végig, minden tele van az árusok sátraival, üzleteivel, ahol mindent lehet kapni. Az egész keleti bazár, lármás zsibvásár, bábeli hangzavarral, bűzzel, tarka színorgiával, ételszagok, kutyák, macskák, szamarak, bárányok ... Azonban ennek is évszázados hagyományai vannak, mert itt haladtak végig ősidők óta a zarándokok, s szemfüles keleti kereskedők azért is sereglettek ide ilyen nagy számban. Így aztán minden szervesen beletartozik a via Dolorosa látványosságába, amelynek utolsó állomása maga a Szentsír templom. Ez eredeti Constantin-korabeli épület, amely azon a helyen épült fel, ahol a császár édesanyja, szent Ilona megtalálta Krisztus keresztjét. Később a keresztesek építették újjá az egész, óriásméretű templomot. A templomnak az a része, ahol a keresztre-feszítés történt, a katolikusoké, a sír viszont, ahová temették, az ortodoxoké. Meghatottan álltunk itt, ennél a sírnál, ahová Jézus testét tették s ahol a feltámadás történt a temetés utáni harmadik napon.

   Innen mentünk át a jeruzsálemi templom helyére. Oda, ahol az ősi, Salamon-i templom épült, amelyet a babiloniaiak kifosztottak és leromboltak. Később Nagy Heródes a hellén építési tudomány szellemében ismét újjáépítette. A Titusz alatt lerombolt épületből az évszázados pusztulások során mára már csak a nyugati fal egy darabja maradt meg viszonylagos épségben, ez a "Sirató-fal". Itt most is láttunk számos vallásos zsidót, imaszíjjal a kezükön, jajgatva emlékeztek a régi dicsőségre.

   Innen mentünk át a mohamedánok szent helyeinek megtekintésére. Ezek valamikor keresztény templomok voltak, de a keresztesek kiűzése után mecsetté alakították át őket. Közülük az egyik-be, az El-Aksa moséba mentünk be, miután levetettük a cipőinket. A középkori építkezés nyomait viselő, háromhajós mecsetben a földre telepedve, mély áhítatba merülve, imádságos áhítattal ültek a mozlimok. A másik sziklatemplom, az Omár-mosé egy hatalmas, aranykupolás mecset, amely tulajdonképpen a három, egyistenhívő vallás közös szentélye, mert arra a sziklára épült, amelyen a hagyomány szerint Ábrahám pátriárka a fiát, Izsákot akarta az Isten parancsára feláldozni. Amerre csak néz az ember mindenütt csak minaretek állnak, csakhogy ma a müezzinek éneke (ami a mi harangozásainkat helyettesíti), már gépesítve szól, hangszalagról hallatszik.

   Délután a zsidók szent hegyére a Sionra zarándokoltunk el. Ott van Dávid király sírja. Itt látható az "utolsó vacsora terme" is  Ennek közvetlen közelében pedig a "dormitorio" templom, ahol a hagyomány szerint a Szent Szűz elszenderült. Emellett emeltek a múlt század elején a német bencések egy új templomot. Lent az altemplomban, az elszenderülés helyén, egy magyar oltárt fedeztem fel, rajta mozaik díszítést és Magyarország Nagyasszonyát a magyar szentekkel. Egy német bencés engedélyével, akit páter Paulnak hívtak, itt ismét koncelebrált misét mondtunk, majd a romantikus sikátorokon át, gyalogosan tértünk vissza a szálláshelyünkre. A városrész hol arab, hol zsidó, hol meg keresztény jelleget mutatott.

   A harmadik napon, szerdán egész napos kirándulást tettünk a Negev sivatagba. Puszta kietlenségével félelmetes benyomást tett ránk. A gyér növényzet, a beduinok sátrai, a kaktuszok, a juhnyájak, amelyekről el nem tudom képzelni, mit is tudnak itt legelni, lehangoló látványt nyújtottak. A vidék központi városában, Bersaban megálltunk. Itt nagy szorgalommal modern város épült és a Genezárethi tóból, csatornákon és csöveken idevezetett vízzel, kiterjedt, mesterséges oiázisokat telepítettek ebbe a sívó pusztaságba. Az út innen a Massada sziklatömbhöz vezetett, oda ahová Heródes a legnagyobb fénnyel és pompával kialakított palotát építtetett magának. Még fűtöttvizű fürdőt is építtetett, pedig itt a sivatagban a víz ritka és drága kincs. Krisztus után 7O-ben a ró-maiak leigázták az országot és Titusz leromboltatta a jeruzsálemi templomot. A menekülő zsidók utolsó mentsvára lett ez az erőd. Aztán ők is elestek, a zsidóság pedig szétszóródott szerte a világon. Az erőd számos részét feltárták az ásatások. Ez lett a legdrágább nemzeti ereklyéik egyike. Drótkötélpályán utaztunk fel a magasban székelő erődbe és odafentről fenséges kilátásban volt részünk. Alattunk ott csillogott a Holt-tenger vize, ahová aztán mi is leereszkedtünk. A közelben óriás vegyiüzem dolgozott. Itt a Holt-tenger vizének sójából műtrágyát gyártottak, hogy ezzel tegyék termékennyé a beláthatatlan, nagy sivatagi pusztaságokat. A vízparton előkelő szállodák hosszú sora állt, pedig ebben a vízben semmiféle élet nem lehetséges a 32 %-os sótartalom miatt. Ugyanekkor ennek a víznek páratlan gyógyító ereje van a külön-böző bőrbetegségekre, ezért aztán igen sok ember jár ide Euró-pából. Miután bőséges ebédet kaptunk, lementünk a vízhez, hogy megfürödjünk. Hanyattfekve kényelmesen újságot olvashat az ember.Nem kell félnie, hogy elmerül. Annál inkább kell óvakodnia attól, hogy a víznek akár csak egy kis cseppje is a szemébe kerüljön. Rettenetesen tud csípni. Ezért kell óvakodnia annak is a fürdéstől, akinek seb van a testén. A kellemes fürdés után ala-posan lezuhanyoztunk édesvízben. Aztán még futotta az időnkből és egy kénes fürdőben is megáztattuk magunkat. Itt ilyenkor, ápri-lis elején már kellemes nyár van. Néhány hónap múlva már kegyetlen a hőség, őszre pedig minden növényzetet kiéget a tűző nap ereje.

   Estére járt, mire visszaérkeztünk a jeruzsálemi szállodába. Imre barátom már a hallban várt rám. Harmincegy éve láttam őt utol-jára a Gát utcában. Rögtön megismert és gépkocsijával azonnal elvitt magával Kiryat Yamba, amely Haifa közelében van, a Földközi tenger mellett. Lakásukon a felesége is azzal fogadott, hogy nem változtam semmit. Három napon át élvezhettem azután a vendégszeretetüket. Másnap Haifát néztük meg. Gyönyörű kikötőváros ez, amelynek szépsége vetekszik Nápolyéval. A tenger fölé emelkedő hegyen modern egyetem épült. Onnan pazar kilátás nyílik a kikötő öblére és a városra egyaránt. Felmentünk a Karmel hegyére. Ott miséztem. Ez az a hely, ahol Illés próféta, a hosszú szárazság után, meglátta a tenger felôl felszálló felhőt, amely aztán meghozta az oly régen várt esőt és végetvetett az éhinségnek. A barlang felett, ahol a próféta lakott, oltár áll a skapulárés Kar-melhegyi Boldogasszony szobrával. Innen is páratlan a kilátás.

   A látogatás során Imre elvitt a munkahelyére is. Egy ipari szakközépiskolában tanít, ő az ottani tanműhely vezetője. Büszkén mutatta nekem a műhelyben levő különbözô gépeket. Angol, amerikai, svájci, sôt magyar gyártmányú is volt közöttük. Ez utóbbiak beszerzése alkalmával kétszer is visszatért Magyarországra. Akkor elzarándokolt a Gát utcai székházba is, ahol a nyilas üldözés elől menedékre talált. Keresett is engem ott, de nem talált. Senki nem tudta megmondani neki, hogy börtönben vagyok. Most azonban végre, mégiscsak találkozhattunk!

   Délután kikocsiztunk a libanoni határig. Ott nagy csend és nyugalom fogadott. Határforgalom nincs, a két ország között megszakadt mindenféle kapcsolat. Csak az UNO katonák kocsijai járnak át a határátkelôn. A közelben volt egy kibuc, melyet Imre sógora vezetett. Ez a sógor nyitrai származású. Ő vezetett végig bennünket a szövetkezeti falun, ahol többszázan élnek teljes va-gyonközösségben. Mezőgazdasággal, azon belül is főleg gyapottermeléssel foglalkoznak. Minden kibuctagnak van saját lakása. A gyermekek a napköziben és az iskolában töltik napjaikat, szüleikkel csak a munkaszüneti idôben találkozhatnak. Az éjszakát is a gyermekotthonban töltik. Egy egy hálóhelyiségben három gyermek lakik és gondos felügyelet alatt nevelkednek. A kibucnak igen sok magyar, illetve szlovák számazású tagja van. Izrael lakóssága igen vegyes eredetű. Közel hatvan országból vándoroltak ide. Általában az első generáció még nagyon összetart a vele egy országból jött telepesekkel. A második már jóval homogénebbb és igyekszik teljesen beolvadni az új környezetbe. Megismerhettem Imre leányát is, aki egy romániai származású zsidóhoz ment feleségül. Két gyermekük van, akik már nem tudnak magyarul, de a lánya még igen. Imre másik leánya egyetemi hallgató. A hiva-talos nyelv a héber, de úgyszólván mindenki beszél angolul. A harmadik legelterjedtebb nyelv a német, illetve annak jiddisch zsargonja. Ez leginkább a német, valamint a lengyel és a héber szavak keveréke. Ezen a nyelven újságok is jelennek meg, de van magyarnyelvű lap is, az "ÚJ KELET". Az utcákon minden felirat héber, arab, angol nyelvű.

   Este a vacsora befejezte után hosszan és kedélyesen elbeszélgettünk és felelevenítettük a régi, nehéz idôk közös emlékeit. Ők sok minden olyanra is emlékeztek, ami nekem már régen kitörlődött az emlékezetembôl. Persze ez fordítva is állt. Így például Imre elmesélte, hogy az ostrom alatt a pincében, hogyan segítette a világra Sinkó Feri kislányát, Veronikát. Ez 1945 február 2.-án volt.

   Imre pénteken ismét felvitt a Karmel hegyre. Ott találkoztam és megismerkedtem egy magyar karmelitával, P. Molnárral. Roppant kedves volt hozzám és végigvezetett a kolostoron. Innen az utunk Názáretbe vezetett, ahol sok minden látnivaló várt ránk. Láttuk az "Angyali üdvözlet" helyét, a Szent család házát, szent József műhelyét. Ezek felett a szent helyek felett mindenütt templomok épültek. Innen mentünk át Kánába, ott felkerestük azt a helyet, ahol Jézus az első csodáját művelte, amikor a menyegzőn a vizet borrá változtatta. A helyén még most is látni azokat a nagy agyag vedreket, amelyekrôl az evangéliumban szó esik. Kimentünk a Genezáreti-tó partjára is, ahol elsônek azt a helyet néztük meg, ahol Pétert Jézus utódjává tette. Ott áll a primátus kápolnája. Ott van a csodálatos kenyérszaporítás helye is. Az V. századból szár-mazó gyönyörű mozaikkép utal erre az eseményre. Egy kosár kenyér és két hal látható a mozaikon. Ott épült a nyolc boldogság kápolnája is, ahol Jézus a hegyibeszédet tartotta. A közeli Kafarnaum is tele van korabeli emlékekkel. Még elég jó állapotban van a helyi zsinagóga, amelyet egy kicsit gótikus stílusba alakítottak át. Magának a tónak és a galileai virágzó mezőknek valami különös varázslata van. Utunk végén Imre felvitt a Tábor hegyére, ahol az Úr szinében elváltozott. Itt is találtunk egy rekonstruált temp-lomot, egy sor jó állapotban levő romot, ceklét (zarándokházak maradványait), mintegy egy négyzetkilométer nagyságú területen.

   Az utolsó napon, Imréék háza közelében nagyot fürödtem a Földközi-tenger vizében. Imre azonban nem akart csatlakozni hozzám, mondván ő nem olyan edzett, mint én, aki megszoktam a svájci gleccserek hideg vizét. Aztán délelőtt Imre feleségével elmentünk Cesaria-ba, ahol már a római időkben kikötő épült, erőddel, számos kápolnával. Szent Pál innen, ebből a kikötőből indult el apostoli útjára. Megnéztük a szépen felújított, ősi, római amfiteátrumot is. Az út virágzó narancsligeteken át vezet Jaffába. Oda igyekeztünk egy másik kassai család meglátogatására. Ők személyesen is ismerték Miklós bácsit és nagy érdeklődéssel hall-gatták a róla szóló beszámolómat. Bejártuk a már régen használaton kívül helyezett kikötőt, a zeg-zugos, igen hangulatos óvá-rost. Fontos hely volt ez úgy az őskereszténykorban, mint később, a keresztesháborúk idején. Szent Péter is megfordult itt. Itt volt az emlékezetes látomása, hogy a tisztátalannak tartott pogányokat is beviheti az egyházba. Itt, ezzel a látomással vált a kereszténység világvallássá. Az emlékezetes helyen egy ferences testvérrel franciául társalogtam, merthogy nem tudott angolul. Mikor meg-említettem neki, hogy magyar vagyok, felderült az arca, mert ő meg szlovák. Királyfai (Vágkirályfa) származású, jól beszél ma-gyarul, mert hosszú időt töltött Pozsonyban és Érsekújváron, magyar ferencesek társaságában, kolostorban. Persze rögtön kibu-kott, mennyi sok a közös ismerősünk. Boldog volt, hogy beszélhetett magyarul is, szlovákul is a velem érkezettekkel, mert erre bizony itt ritkán adódik alkalom. Felajánlotta, hogy misézzem nekik. Megható volt négyesben, egy szlovák ferences és két kassai származású zsidó jelenlétében bemutatni az újszövetség áldozatát. A békecsóknál átöleltem a ferencest és a két kassait is salommal meg kézfogással köszöntöttem. Ez nagyon jólesett nekik, mert hi-szen itt éppen a salom, a béke a legnagyobb és legsóvárgottabb hiánycikk. Végül elénekeltük a Boldogasszony Anyánkat és a ma-gyar himnuszt. Mind a négyen nagyon elérzékenyedtünk.

   Tel Avivon át vezetett az utam vissza Jeruzsálembe, de Tel Aviv tetszett a legkevésbbé. Jellegtelen, hatalmas, hypermodern világváros, nagy kereskedelmi központ, sablonos toronyházakkal. Este érzékeny búcsút vettem a vendéglátóimtól. Ki tudja, látjuk-e még egymást ebben az életben ? Most, amikor felelevenítettük az együtt töltött nehéz idôket, nagyon is közel kerültünk egymáshoz.

   Virágvasárnap hajnalán, április 11.-én már hajnali fél háromkor ébresztettek bennünket. Sietve készülődtünk és az autóbuszunk a hajnali szürkületben sebesen robogott velünk a Ben Gurion re-pülőtér irányába. Itt talán még alaposabb volt a motozás, mint amikor idejöttünk. Az izraeli légitársaság, az El-Al gépével repül-tünk visszafelé. Ez egy kisebb méretű gép volt, hiszen a közelgő húsvét miatt most mindenki ellenkezô irányba igyekezett. A gépen remek reggelivel fogadtak bennünket, aztán akárcsak a napkeleti bölcsek, mi is más úton tértünk vissza a hazánkba. A gép  Jugoszlávia és Ausztria fölött repült, s nekünk ismét módunk nyílt élvezni az osztrák és svájci havas csúcsok fenséges panorámáját. Három-negyed tizenegykor értünk földet a Zürich-Kloten repü-lőtéren. Ragyogóan sütött a nap, mi pedig dideregve húztuk össze magunkat.

   Senki nem akarta elhinni, hogy én előző nap még a Földközi-tengerben lubickoltam. A leszálláskor egy paptestvér várt ránk gépkocsival. Délben már otthon ebédeltünk.

   Este koncelebrált misét mondtunk. Elgondolkodva hallgattam a passiót, a pálmás ünnepi menetet, az Úr kínszenvedésének törté-netét. Most egészen másképpen képzeltem mindezt magam elé, sokkal szemléletesebben, mint bármikor, máskor, korábban.

    A názáreti Jézus áldjon meg benneteket !

                                                        László atya

+

   Hattyúdal volt ez az élménygazdag beszámoló. Amíg olvastam, egyre azon gondolkodtam, vajon az orvos, aki egy ilyen kimerítő, nagy utazásra elengedte, úgy vélekedett, hogy már eléggé gyó-gyult ? Vagy világosan látta, hogy nincsen tovább és úgy gondolta, élvezze még a végső napokat ?

Bennünket mindenesetre alaposan megtévesztett, mert a gazdag beszámoló mögött egy testileg, lelkileg gyógyult embert sejtettünk. A beszámoló kézről kézre járt és mindenkit megnyugtatott.

   Ő azonban továbbra is fáradékony volt, rászorult a gyógysze-rekre és naponta végiggyalogolta a weinfeldeni szőlősdombokat. Minden baljós előjel ellenére bízott, reménykedett a teljes fel-épülésben.

   Május 19.-én, szerdán délután, egy jó hónappal a zarándokút után, a szokásos sétájára indult a szőlők közé. A hosszú séta alatt alaposan elfáradt. Magábamélyedve, elgondolkodva ballagott hazafelé. Az úton szerelőmunkások dolgoztak a járdaszéli árokban. Elhaladt mellettük, anélkül, hogy odafigyelt volna. A munkások is már késve vették őt észre és utána kiáltottak :

   - " Grüss Gott  !" -"Adjon Isten  !"

   A váratlan hangra felkapta a fejét és hátrafordult. Megpillantotta az őt köszöntőket és széles mosollyal köszöntésre emelte a kezét. Miközben a keze a magasba lendült, és szeretetteljes pillantása odavetődött az őt köszöntô munkásokra, a lelke már szédületes sebességgel a Teremtő felé száguldott. Abban a pillanatban érte őt a halál. Ez volt az a szép, befejező gesztus, amelyben befejeződött a munkásokért feláldozott és az Istennek odaajándékozott élete.

 

   Amikor 1938-ban a munkásifjú mozgalomhoz kapott beosztást, egy számára teljesen ismeretlen, idegen közegbe került. Fogalma sem volt arról, kik közé is került. Aztán nemcsak megszeretett bennünket, de teljesen azonosult is velünk. Egyik utolsó hoz-zánkírt levelében erről így vallott:

 

   "A legnagyobb örömöm Ti vagytok, - örömöm és koronám - ahogyan szent Pál mondja. Igy talán mégsem fogok egészen üres kézzel az Örök Bíró elé állni és irgalmas lesz irántam. Bár én ugyanúgy, sőt még inkább köszönhetek sok mindent Nektek, mert amikor közel 4O éve beálltam közétek, olyan lelkiséggel talál-koztam, amely engem magával ragadott, lendített, formált, lelkesített. Én tanultam Tőletek és épültem példátokon, sokszor szégyenkeztem, hogy nem vagyok olyan önzetlen, tiszta, lelkes és apostoli, mint Ti!"

   Ennél többet mondani, nagyobb dícséretet megfogalmazni, nehéz lenne. Szavai, amelyek munkásokhoz, inasgyerekekhez, sok-gyermekes, proletár édesapákhoz szóltak, egyben kiemelik a II. Vatikáni Zsinat világiakról szóló határozatának, az "Apostolicam actuasitatem" fontosságát, mert Krisztus, a Megváltó mindenekelőtt értük, a szegényekért jött el, hogy nekik méltóságot ajándékozzon.

   A halálhír, mely mindenkit váratlanul ért, végigviharzott közöttünk. Temetésére nem utazhattunk ki, hiszen, mint már említettem, akkoriban csak minden harmadik évben engedélyeztek számunkra nyugati utazást. Egyedül húga, Nóri vehetett részt a gyászszertartáson. Miklós bácsi a veszteségtôl meggyötörten állt a sír felett. Ő azt remélte, hogy László fogja majd őt eltemetni. A weinfeldeni egyházközség temette és a gyászmisén dugig megtelt a plébánia templom. Ott voltak a nyugati emigráció képviselői is. Maga a temetés a mise után ott helyben, a plébánia templom épülete falánál történt. A templom egy kisebb halom tetejére épült és a domboldalt szépen ápolt bokrok, tarka virágok díszítik. Ott van a Weinfeldenben elhunyt papok temetője.

   1991-ben Milánóból gépkocsival tartottam hazafelé.  Későn kö-szöntött be a tavasz és a még mindíg, naponta szakadó hó járha-tatlanná tette a Stelvio hágón át, Ausztriába vezetô utat. Lezárták az átjárót és így nekünk is kerülővel kellett hazatérni. Luganon át, a Bodeni tó felé haladtunk, mert ott végig sűrü alagút láncolat biz-tosította a haladást. Néhány nap választott el László atya halá-lának évfordulójától. Megragadtuk a kinálkozó alkalmat és egye-nesen Weinfeldenbe mentünk.

   A fehér márványlappal letakart sírt a tavasz virágai diszítették. A sírt fedő kő tetejére a nagy magyar címert faragták. Alatta az atya életének legfontosabb adatai olvashatók.   ... élt 65  (nem is akármilyen) évet.

 

Varga Lajosnak, aki mozgalmi és börtöntársa is volt, búcsúverse

 

 

BÚCSÚ A SZINEKTŐL

 

                     Piros bor, piros bor,

                        ki hörpint belőled ?

                           ha engem szüretkor

                              már fekete föld fed.

                     Zöld erdő, zöld erdő

                         kinek susog lombod

                            ha simogat szellő

                               egy csendes sírdombot ?

 

                     Kéklő égbolt kéklő

                       kire borulsz rája ?

                         Hiszen itt a végső

                            búcsúzás órája.

 

                     Aranyló nap, sárga,

                        kit fürdet meg fényed

                           ha majd keresztfámra

                              egy sugarad téved ?

 

                     Százszínű szép világ,

                        mit ér minden pompád,

                          ha árva lelkemért

                             a szentmisét mondják ?

 

                     Fehér ostya, fehér

                        kiben mindíg hittem

                           kárpótolsz mindenért

                             mit elhagyok itt lent.

 

                     Kik itt maradtatok :

                        rokonok, barátok,

                           Isten színe előtt

                              mindíg gondol rátok  :

                                                                László atya