Belépés

 

 

 

 

Hollai Ferenc

HAKLIK LAJOS

 

 

 

   Vannak nagy egyéniségek, akiknek hírét magasba röpíti az emlékezés, munkájuk, tetteik hosszan megmaradnak, és tovább élnek tanítványaik, rokonaik, barátaik lelkében. Ugyanakkor milliók meg elpusztulnak, úgy elfelejtve, hogy akár már egy-két évtized távolából sem emlékszik rájuk senki. Az emlékek ápolása, őrzése, hasznosítása az utókor kötelessége. Aki pedig valaha is az élete során, kapott valamit, annak gondolnia kell arra, akitől kapta, és meg kell éreznie adós voltát. Megérezni, hogy tartozása van, amit törlesztenie kell. Adósa annak, akitől kapott, ugyanakkor adósa az utána következő nemzedéknek is, mert hiszen a kapott ajándékot, azért kapta, hogy továbbadja. A történet, amelynek a megörökítését felvállalom, egy egyszerű munkásember élettörténete. Egy emberé, aki öntudattal vállalta a munkás sorsot, és annak minden keserűségét, értékké változtatta, mert keresztényi tudattal élt, a keresztény értékek naponkénti megélésében

 

   Élete a Nógrád megyei Pásztóról indult, ebből, a ma közel 8000 lakosú kisvárosból. Pásztó, az ősi település, a Mátra nyugati lejtőjére épült. A városka ciszter apátságát III. Béla királyunk alapította 1190-ban. Akkor hozott ide francia szerzeteseket. Ők pedig elhozták nekünk a virágzó, gótikus, francia kultúrát, a hitüket, a lelkiségüket, a művészetüket, mindazokat az addig elért eredményeiket, amelyeket a kézműiparban, a földművelésben és az állattenyésztésben elértek. 

 

   A kis város első templomát még a 13.-14. században építették. Olyan építőmesterek dolgoztak itt, akik szakmájukat a párizsi Saint Denis, vagy Chartres székesegyházának építése közben tanulták, csiszolták. A templom eredetileg román stílusban épült, de aztán gótikusban folytatták. A városka akkoriban a Ráthold nemzetség birtoka volt. Az 1965-ben lefolytatott ásatások, a mostani barokk stílusú templom közelében tárták fel ennek a ciszter templomnak az alapfalait. Ma Pásztó egy igen fontos idegenforgalmi központ, amely a Mátrába irányuló turistaforgalom egyik kiinduló bázisa.

 

   A 20. század elején Pásztónak, a poros kis mezővárosnak csupán egyetlen nevezetessége, a járási székhely, az itt épült főszolgabíró hivatal volt. Pásztót és a messze környéket, a Mátrát és a Cserehát falvait a palócok lakják. A palócok könnyen felismerhetőek az ízes sajátosan „á” hangú tájszólásukról. De éltek errefelé más, apró népcsoportok is. Vannak besenyő, kazár, szlovák települések, ezek zöme azonban a századok folyamán teljes mértékben asszimilálódott, elmagyarosodtak. Ezért az egykor szlovák lakósokat elsősorban a szlovák családneveikről lehet felismerni.

 

   Haklik Lajos nem mindennapi élete sokaknak szolgálhatna tanulságul. Nehéz sorsa, megpróbáltatásai, hányattatásai, jó alkalmat nyújtottak neki is, hogy megismerkedhessen

 

 

a kiszolgáltatott, munkásélet minden nehézségével. Okosan, gyakran humoros furfanggal oldotta meg a nehézségeket és jó meglátással, ügyes megoldásokkal nyerte el társai bizalmát és szeretetét. Mindig őszinte volt, vagyis olyan ember, akinél a szó és a cselekedet soha nem került ellentétbe. Mint a gyakorlatban tevékenykedő ember nem szerette a tollat. Szívesen beszélt mindenről, de az események leírására soha nem akart vállalkozni. Élete alkonyán merült fel az ötlet, hogy ki kellene faggatni őt a származásáról, az ifjúságáról, inaséletéről. Meg kellene kérdezni, vajon munkásember létére, hol tehetett szert olyan hitre, meggyőződésre, mint amilyen az egész lényét áthatotta.

 

   A két világháború közötti időben, a világiak tevékeny szerepvállalása, részvétele az apostolkodásban az Egyházon belül nagy probléma volt. Haklik Lajos munkásapostolként vált ismertté. Vajon hol kapott erre indítást, kik készítették fel őt erre a tevékenységre? Ezt szerették volna megtudni ketten is, akik hosszan faggatták őt. Az egyik kérdezője dr. Oross István teológiai tanár, a veszprémi Papnevelő Intézet igazgatója, aki korábban főtitkárként dolgozott a KIOE (Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete) központjában. A másik érdeklődő pedig, Kamarás Ferenc tokkészítő, KIOE titkárvolt, aki a ferencvárosi barakktelepről, a Mária Valériáról indult. Kamarás szorgos, kitartó tanulással, folyamatos önképzéssel készült fel a későbbi irodalmi munkásságára. Évekig a MAGYAR MUNKÁSIFJÚ című újság egyik legjobb tollú riportereként dolgozott.

 

   A beszélgetésekről 1976 őszén készítettek hangfelvételt és ezt aztán leírták. Az itt közölt élettörténet, tulajdonképpen ennek a két beszélgetésnek a szövegéből állt össze.

 

   Haklik Lajos 1902-ben született, egy szegény munkás családban. Nyolcan voltak testvérek. Édesanyja, miután fiatalon elveszítette a férjét, akitől négy gyermeke született, másodszor is férjhez ment és ismét négy gyermeket szült. Ezek közül az első meghalt, Lajos volt a második és őt követte még két kislány. Az első házasságból származott négy gyermek még Lajos apró gyermekkorában elkerült a háztól. Az ő gyermekkorának az a része, amikor első, közvetlen tapasztalatait szerezhette a világról, az első világháború esztendőire esett. Otthon az édesanyja rendszeresen oktatta, foglalkoztatta a gyerekeket, ezért Lajos is nagyon hamar megtanulta az írás-olvasást és később az ő feladata lett meséket olvasni a kisebb testvéreinek. A mama vallásos asszony lévén rendszeresen imádkoztatta a gyerekeit, és Lajosnak naponta kellett felolvasnia a Szentírásból. A mama különösen Szent János, Jelenések könyvének részleteit hallgatta nagy figyelemmel. Sokszor beszélt a gyerekeknek az elkövetkező világvégéről is, amikor kinek-kinek majd számot kell adnia az életéről. A családban a gyerekek gyakran énekeltek együtt a mamával, aki igyekezett az egyházi évnek megfelelően sok éneket megtanítani nekik. Egyébként a családban kettős hatás érvényesült. Lajos édesapja asztalos segédként dolgozott és öntudatos szocialistának vallotta magát. Ennek megfelelően, mint felvilágosult ember, nem imádkozott, és templomba sem járt. Tagja volt a szociáldemokrata pártnak, és a baráti köre is onnan került elő. Előfizette, és naponta olvasta a „NÉPSZAVA”-t. A lapot különben Lajos is naponta olvasta, és már korán felfigyelt benne azokra a cikkekre, amelyek a szegényeket sújtó, szociális igazságtalanságokat ostorozták. Ugyanakkor gondot okozott számára, hogy a lapban gyakran jelentek meg kemény, egyházellenes szellemiségű írások. Ezeket olvasva kételyei támadtak, vajon a mama, vagy az édesapa szavait fogadja-e el? Kis gyermekkorának nagy élménye volt az elsőáldozás. Kilenc esztendős volt, amikor erre sor került. A hitoktató pap a gyerekeket alaposan felkészítette, és különösen a lélek tisztaságának megőrzésére, valamint az önzetlen felebaráti szeretet gyakorlására buzdította őket. Lajos még felnőttként is szívesen emlékezett vissza arra az osztálytársára, egy kis paraszt fiúcskára, akivel együtt voltak elsőáldozók. Amikor az áldozás után a templomból hazafelé tartottak, mindketten még a nagy élmény hatása alatt álltak. A barátjának volt néhány fillérje, és mert éhesek voltak, betértek az úton az egyik hentesüzletbe, ahol kenyeret és töpörtyűt vásároltak. Ezt aztán ott az utcán mindjárt meg is ették. Lajos barátjának sugárzott az arca a boldogságtól, hogy néhány perccel az áldozás után, máris gyakorolhatta a felebaráti szeretetet és megvendégelhette a barátját.

 

   Az elemi iskola befejezése után, éppen egy esztendővel a háború kitörése előtt, a szülők úgy határoztak, hogy Lajos a nagyobb tudást biztosító polgári-iskolában fog továbbtanulni. Később a háború miatt, amikor édesapját is elvitték katonának, a család igen nehéz körülmények közé került és a mama azt akarta, hogy Lajos hagyja félbe a tanulást, mert nem volt mit enniük. Pásztón, a helyi malomban lett volna Lajos számára munkalehetőség, ahol biztosították volna neki, hogy legalább liszthez juthasson. Lajos azonban semmiképpen nem akarta félbehagyni az iskolát és inkább azt vállalta, hogy a délelőtti iskolai tanulás mellett, a délutáni órákra elszegődik napszámosnak valamelyik gazdánál. Akkoriban kevés volt a munkanélküli ember, nagy volt a munkaerőhiány, nem volt gond munkát találni. Lajos hajnalban kelt, elsietett a munkaadó gazdájához, ellátta az állatokat, és onnan ment egyenesen az iskolába. Mivel pedig a délutánt, sőt gyakran az esti órákat is munkával töltötte, nem maradt ideje a tanulásra. Ezért, jó eszű gyerek lévén, a délelőtti tanításon igyekezett mindent megjegyezni és sikerrel végezte az osztályokat. Ugyanakkor a keresete jórészt fedezte a család legszükségesebb kiadásait és naponta két kiló lisztet is kapott fizetségül. A mama is dolgozott. Volt neki egy varrógépe és elvállalt mindenféle női-szabó munkát. Amikor Lajos 1917-ben elvégezte a polgári-iskolát, valami szakmát szeretett volna tanulni. Arra gondolt, jó lenne felkerülni a fővárosba, és ott elszerződni inasnak. Erről egy alkalommal így beszélt:

 

 

 

   Mikor befejeztem az iskolát, felmerült a kérdés, mi legyen belőlem? Nekem az volt az elképzelésem, hogy valami olyan szakmát szeretnék folytatni, amely mozgással, erőkifejtéssel jár. Tehát nem gondoltam valami egyhelyben ülésre, apró-cseprő dolgok intézésére. Ezt, most azért mondom, mert felmerült annak a lehetősége is, hogy elszegődök a szomszéd faluba, a jegyző mellé írnoknak. A másik lehetőség a lett volna, hogy odahaza, keresek valami elfoglaltságot, de ahhoz nem fűlt a fogam. Erősen élt bennem az elhatározás, hogy elmegyek hazulról, és önálló életet teremtek magamnak. Erre egy budapesti állás kínálkozott a legalkalmasabbnak. Iparos szerettem volna lenni, mert igényeltem a mozgást, a tevékenységet. De leginkább azért szerettem volna Pestre kerülni, mert volt egy jó barátom,

 

 

aki a Láng gépgyárban dolgozott, ott tanulta a lakatos szakmát és valamilyen tanoncotthonban lakott. Ez a fiú, valahányszor hazalátogatott és találkoztunk, mindig lelkendezve mesélt az életéről. Arról, hogy milyen remek munkái vannak a gyárban, hogy van alkalma arra is, hogy fusit (engedély nélküli munkát) csináljon, és ezzel még egy kis mellékkeresethez is, tud jutni. A barátom vígan élte a világát és nekem ez nagyon tetszett. El is határoztam, hogy én is követem a példáját.

 

 

 

 

 

 

INAS-SORS

 

 

 

   A polgári-iskolai hittanáromnak volt egy pap barátja, aki az újpesti katolikus tanoncotthonnak volt az igazgatója. Ebben az intézetben közel száz inasgyerek lakott.

 

   Én arra kértem a hittanáromat, beszéljen az igazgatóval, hogy vegyen fel engem is abba az otthonba. A közbenjárás sikeres volt és hamarosan értesítést kaptam, hogy mikor és hol kell jelentkeznem.

 

   A tanoncotthon Újpesten, a város északi részében, Megyeren, a Fóti út és Megyeri út sarkánál volt. Ezt a szociális intézményt gróf Károlyi István alapította. A gondnoknál, egy civil férfinél kellett jelentkeznem. Az otthonban mindent ő intézett. Az igazgató-papot csak nagy ritkán láttuk, leginkább olyankor, amikor havonta, vagy kéthavonta egyszer-egyszer, általában szombat esténként, egy kis prédikációt tartott számunkra.

 

   A felvétel rövid úton megtörtént, kijelölték a fekhelyemet, kaptam egy szekrényt a holmim elhelyezésére és munkahelyről is, gondoskodtak. Az otthon gondnoka számos iparossal tartott kapcsolatot, akiknek inasokra volt szükségük. Engem a „Haas és Somogyi Gépgyár”-ba közvetítettek ki. Ebben a gyárban pénzszekrényeket, vasajtókat, nyílászárókat, védőrácsokat és mindenféle vasárut készítettek.

 

 

   Jelentkeztem a gyárban és fel is vettek lakatosinasnak. Az első munka, amit kaptam igen egyszerű volt. Egy nagy kézi préssel, vaslemezből záralkatrészeket kellett kivágnom.

 

Nagy lelkesen neki is fogtam a munkának, de aztán, mivel az a nagy erőkifejtés, amivel a prés működtetése járt, szokatlan volt számomra, hamar elfáradtam. A műhely vezetője úgy látta jónak, hogy hosszabb időt töltött el velem a kézi présnél. Így aztán eltelt már három hónap is és én még mindig a lélektelen, egyhangú préseléssel foglalkoztam. Nem sok kedvem volt akkor már ehhez a munkához, hiszen én tanulni szerettem volna.

 

   Ráadásul a tanoncszerződésemet még nem is volt kötötték meg, de hitegettek, hogy hamarosan sort kerítenek rá. Ám egy barátom avval csalogatott, ne maradjak ott a gyárban. Menjek inkább vele, az ő munkahelyére dolgozni, ott majd lesz lehetőségem mindenféle munkára.

 

 

   Így kerültem Rákospalotára egy műszerészmester műhelyébe. A mester igen sokféle munkával foglalkozott. Különféle motorokat javított, villannyal és benzinnel működőket. Sőt elvállalta a zárlatos, leégett villanymotorok újratekercselését is. A különféle gépek javítása mellett készített még egyszerű dohányvágókat, sőt öngyújtókat is.

 

   Mindez az első világháború vége felé volt, amikor mérhetetlen nagy volt a nyomor, sokat koplaltam. Havonta mindössze egy negyed kiló cukor volt a fejadag. Ezt mindenki jegyre kapta. Az otthonban a reggelire keserű feketekávét adtak, amit valami ócska pótkávéból, cikóriából főztek. A kávé mellé kaptunk egy fél zsemle nagyságú kenyeret. A keserű kávéba a cukrot ki-ki a maga havi adagjából tett, mi azonban, ahogy kiváltottuk ezt a havi adagot, mindjárt meg is ettük. Reggelenként ennyi volt a munkába indulás előtti étel. Nyolc órára jártunk munkába. A kevéske reggelivel egészen déli egy óráig kellett kitartanunk. Akkor mentünk ebédelni. Visszagyalogoltunk az otthonba és ott kaptuk meg az ebédet, ami egyik nap savanyú káposzta, másik nap tök volt. Az ebédidő összesen két órát tartott, tehát délután háromra vissza kellett érkezni a műhelybe, ahol aztán este 10-ig, sőt nem egyszer 11-ig, 12-ig is dolgoztunk. A mester alaposan kihasznált bennünket. Kegyetlen sorsunk volt.

 

   Ez a kisiparos engem alaposan rászedett. Folyton azt ígérte, hogy egy barátja segítségével, aki az ipartestületben dolgozott, elkészítteti majd a szerződésemet. Dolgozzak csak nyugodtan, nem lesz semmi baj. Csaknem két esztendőt töltöttem el nála mindenféle szerződés nélkül. Ekkor, 1918 őszén kitört az őszirózsás forradalom.

 

   Erre az időre csak, mint a nagy koplalások esztendeire emlékszem vissza. Csupán nagy néha fordult elő, hogy valamelyik otthonbeli társam, a vidéki szülőktől kapott valami élelmiszercsomagot és engem is megvendégelt. Ilyenkor sikerült egyszer-egyszer, úgy-ahogy jóllaknom. Az otthonban uralkodó áldatlan állapotok, a pénzsóvár munkaadóm jellemtelensége folytonosan ott fortyogott bennem és mivel odahaza gyakran olvastam a NÉPSZAVA-t és apám többi, szocialista tárgyú könyveit, egyre erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az én nyomorúságos sorsomon csak egyedül a szocializmus, a kommunizmus megvalósítása képes változtatni. Az elviselhetetlenül sok túlóra miatt, gyakran panaszkodtam a tanoncotthonban a gondnoknak is, ő pedig behívatta a mesteremet. Közben a társaimnak is elmondtam, hogy a mester milyen kegyetlenül túlóráztat. Amikor sor került rá, hogy a gondnok a mesteremet felelősségre vonta, ezek a társaim is jelen voltak. Akkor, előtte meg is kérdezték tőlem, ez az a pióca? És leköpték a mesteremet. Én meg boldog voltam, hogy végre valami módon visszaadhattam neki mindazt a jellemtelenséget, amivel ő eddig engem sértett. Ekkor a mester a tanonctársaimat mind felszabadította, és azok megkapták a szakmunkás bizonyítványukat. A műhelyét bezárta engem meg szélnek eresztett. Így veszett el két esztendőm.

 

 

   Ekkor sikerült munkát kapnom a közeli Egyesült Izzólámpa Gyárban. Bár tanoncnak jelentkeztem, mégis csak segédmunkásnak vettek fel. Azt mondták, amíg nem kötnek velem szerződést, a gépműhelyben kell dolgoznom. Ebben a gépműhelyben egy hosszú sor automata szerszámgép működött. Különféle méretű csavarokat készítettünk. A műhelynek volt egy csoportvezető főnöke és mellette egy nagy csapat, velem egykorú fiatal dolgozott. Ezek sorra járták az automatákat és tolómérővel ellenőrizték a csavarok mérteit, s ha kellett a gépeket a fogyóban levő nyersanyaggal is feltöltötték. Én azzal a tudattal álltam be a munkába, hogy hamarosan szerződtetnek, és ismét tanoncként dolgozhatok. Nagy lelkesen beiratkoztam a kommunista ifjúmunkás szervezetbe és a tanoncotthonban a fiúk megválasztottak bizalminak. Az én dolgom volt az ő képviseletükben eljárni a városházán tartott gyűlésekre. Ott vettem át az „IFJÚMUNKÁS” című újságot is és vittem a szállásra a társaimnak. Szinte észrevétlen lettem lelkes tagja a kommunista szervezetnek. Persze volt ebben támogatóm is. Az egyik rokonom akkor jött haza Oroszországból, a hadifogságból. Ő gyakran beszélt nekem arról, mi is lesz majd, ha a kommunisták veszik kezükbe az ország sorsának irányítását. Tőle nem csak ilyen történeteket hallottam, de emellett gyakran adott nekem magyarnyelvű, kommunista propagandaanyagokat is. Ő volt az, aki segített bejutni az Izzólámpagyárba is és megígérte, hogy a korábbi két esztendőmet majd a szerződés megkötésekor be fogják számítani. Volt a műhelyben egy velem egykorú fiú, akinek az apja amolyan párttitkár volt a gyárban.

 

   Egyik nap megtudtam, hogy ezt a fiút leszerződtették inasnak. Rögtön rohantam a párttitkárhoz és kértem, hogy engem is szerződtessenek le. Ő azonban elutasította a kérésemet. „A kommunizmusban más rendszer lesz. Nem lesz szükség sem szakmunkásokra, sem tanoncokra.” - mondta

 

   Az elutasításra nagyon dühbe gurultam és azonnal rákérdeztem, hogy ha ez így lesz, akkor a saját fiát miért szerződtette le? Rögtön láttam, ezek sem különbek a korábbi kizsákmányolóknál. Tehetetlen voltam, és az automata gépek mellett gépbeállítóként kellett továbbdolgoznom.  Közben a vidéki munkásoknak megtiltották, hogy a fővárosból hazautazzanak. Hiába mentem be a városházára és kértem hazautazási engedélyt, elkergettek. Ekkor jött a spanyolnátha járvány. Amint ezt meghallottam, rögtön mentem az orvoshoz és kértem, írjon ki, mert beteg vagyok. Abban reménykedtem, ha az orvos kiír, akkor talán mégiscsak hazautazhatok. Az orvos, amint meglátott, rögtön elkergetett. Ordítozott, hogy a tanoncotthonban csupa csirkefogó szimuláns lakik, akikből neki már éppen elege van. Egy sem akar dolgozni, és mind tőle várja az igazolást. Nem tudtam, mit tegyek. Végül is úgy döntöttem, hogy bemegyek a spanyolnáthások közé és eszek a tányérjukból, az elmosatlan kanalaikkal. Hátha sikerül megkapnom a betegséget és akkor tényleg nem kergethet el az orvos. Éreztem, hogy mindenképpen haza kell mennem, mert éhen pusztulok. Pénzem volt, mert a gyárban aránylag jól kerestem, de sehol semmi élelmet nem lehetett vásárolni. Vasárnaponként kijártam a ligetbe és ott azzal töltöttem az időt, hogy sorba álltam némi kis répalevesért. A sor végére kellett beállnom és én voltam a kétszázadik. Időbe telt, mire sorrakerültem. Amikor aztán megkaptam a levest, gyorsan benyeltem és máris ott álltam újabb adag reményében a sor végén, ismét kétszázadikként.

 

   Miután nem kaptam meg a sem spanyolt, sem a hazautazási engedélyt, otthagytam a munkahelyemet és kimentem a Keleti pályaudvarra. Mindenképpen fel akartam szállni a vonatra, de az orrom előtt bezárták a pályaudvar kapuit. Csak az ablakon keresztül láttam az alapos késéssel kiinduló vonatot, amelynek nemcsak a lépcsőin lógtak fürtökben az utasok, de sokan felültek még a vagonok tetejére is. A vonat elment én meg elkeseredve indultam kifelé az állomásról. Akkor jutott eszembe, hogy ott van a szomszédban a gödöllői, helyiérdekű vonat végállomása. Mi lenne, ha azzal utaznák el, legalább Gödöllőig. Odasiettem és sikerült feljutnom az éppen kiinduló vonatra. Amikor megérkeztünk a végállomásra, akkor érkezett oda az a vonat, amelyet a Keletiben az ablakon keresztül láttam kiindulni. Addigra már alaposan megfogyatkoztak rajta az utasok, mert a főváros környékéről bejáró munkások útközben sorra leszálltak. Felszálltam a Pásztó felé továbbmenő vonatra és néhány óra múlva már otthon is voltam.

 

   Alig érkeztem haza, elkapott engem is a spanyolnátha. Közben a két kishúgom is megbetegedett. Az édesanyám ápolgatott, gyógyítgatott bennünket. Rakta reánk a borogatást és hozott valami orvosságot is. Közben kitört a kommun. Egy nap egy huszár érkezett a hírrel a faluba. Az emberek meghallgatták a huszárt és elkezdték kiabálni: Le az urakkal! Mivel pedig nálunk, a faluban úr nem volt, csak néhány módosabb zsidó, azokat keresték meg és kifosztották őket. Amit ott a kamrában találtak, sót, cukrot, lisztet, zsírt, lekvárt, mind kidobálták az utcára, és boldog-boldogtalan vihetett belőle, amennyit csak akart. Az újsütetű kommunista forradalmárok senkit nem bántottak. A borospincékben is beverték a hordók oldalát és hordták a bort haza. Az édesanyám is hozott egy-két vödörrel. A borból forró levest készített és rakott bele tojást is. Ezzel a levessel itatott bennünket napjában négyszer-ötször is. A jó gyógyszertől hamarosan talpra is álltunk, csak én maradtam továbbra is az ágyban, mert valami szövődmény maradt vissza a betegségemből és azt ki kellett hevernem. Néhány hónapig is eltartott, amíg a szövődményem felszívódott. Én ez alatt folyton olvastam. A rákospalotai mesterem, aki olyan csúnyán elbánt velem, a kommunista forradalom kitörésének hírére szétdobálta a vallásos könyveit. Ezekből amennyit tudtam magammal vittem. A betegségem alatt rendszeresen olvastam Kempis Tamás elmélkedéseit. Ezen a könyvön kívül találtam még nála egy Reviczky költeményes könyvet is. Ezek a versek nagy hatással voltak rám. Néhányat közülük még meg is tanultam. Így kezdtem visszahangolódni a korábbi vallásos életre.

 

 

 

 

   Ha lassan is, de végül sikerült talpra állnom és azon gondolkodtam, mihez is kezdjek? Szerettem volna egy olyan munkaadót találni, ahol a korábbi két esztendőmet beszámítják a tanoncidőmbe. Odahaza azonban nem volt munkalehetőség. Volt egy órás a faluban, de az a munka nekem nem igen tetszett. Volt viszont az utcánkban egy kovácsműhely, amelynek a tulajdonosa hat-nyolc évvel volt idősebb nálam. Ő a háborút végig katonáskodta, és amikor hazakeveredett, akkor nyitott egy műhelyt. Vele korábbról, még gyerekkoromból tegeződtem. Ügyes kezű kovács volt és keze alatt a műhely hamarosan felvirágzott. Többször is átjött hozzánk és kérte, menjek hozzá dolgozni. Én azt mondtam, csak akkor, ha beszámítja a korábbi helyen töltött két esztendőt. Ő azt válaszolta, ha írással igazolom a két évet nála, akkor ő azt elfogadja. Így történt, hogy felmentem Budapestre és az ipartestületnél sikerült kikunyerálnom az igazolást. Ennek nem volt semmi alapja, hiszen nem tudtam bizonyítani, hogy inasként dolgoztam, ennek ellenére sikerült megszereznem a papírt. Így aztán leszerződtem és munkába álltam. Fizikailag ekkor még igen gyenge lábakon álltam. Az új főnök azonban akkoriban házasodott és a fiatalasszony remekül főzött. Ketten voltunk inasok és mindketten ott étkeztünk náluk, és ha az ebédet nem ettük meg, a főnök ordítozott velünk, és csak meg kellett ennünk mindent. Édesanyám is főzött nekem, sőt a főnökömnek a szülei is. Így három helyre is jártam étkezni. Azt néztem, hol adnak gombócot? Rövid időn belül felgyarapodtam 73 kilóra. Az erőnlétem visszatért. A 120 kilós, nagy üllőt felkaptam, kivittem az utcára és visszahoztam, annyira jó erőben voltam. A főnökömnek arra is volt gondja volt, hogy tanítson bennünket. Sokat tanultam mellette. Ennek persze később ő maga is jó hasznát vette. Mi dolgoztunk, ő meg naphosszat a kocsmában üldögélt és ivott, ivott.

 

   Szép munkáink voltak. Számos kovácsolt kaput, mindenféle ablakrácsokat kovácsoltunk, és közben gépeket is javítottunk.

 

   Reggel ötre kellett munkába mennünk és esténként nem egyszer még kilenc-tíz órakor is ott álltunk az üllő mellett. Mi azonban csak hét órára mentünk munkába. Nyugodtan tehettük, mert a folyton részeg főnök csak nyolc óra tájban került elő. Ő már előző este kiadta a munkát, amit nekünk reggel el kellett készítenünk. Ezért aztán rendszeresen feljártunk a padlásra, ahol sok ilyen kész munkadarab volt. Ezekből lehoztunk néhányat, felforrósítottuk és úgy tettünk, mintha azokat éppen akkor készítettük volna el.

 

   Sajnos a főnököm velünk szembeni magatartása, a folytonos italozásai következtében egyre gorombább, egyre elviselhetetlenebb lett. Amikor ordítozni kezdett velem, én kikértem magamnak a gorombaságait, és gyakran összeszólalkoztunk. Aztán megtudtam azt is, hogy engem az inas-társammal figyeltet. Arra kötelezte ezt a fiút, hogy számoljon be neki rendszeresen, hogy miről beszélek munka közben, és főleg, hogy róla mit mondok ?

 

 

 

 

   Volt a mesteremnek egy kis három-négy esztendős kisfia, aki engem nagyon szeretett. Sokszor eljátszogattam vele. Egy alkalommal, amikor kettesben voltunk, a kisfiú elmondta nekem, hogy az apja hogyan faggatja ki rólam az inastársamat. Én aztán elő is vettem a társamat és rákérdeztem, miért árulkodik rólam. Ő azonnal azt kérdezte, hogy én azt honnan tudom? Azt mondtam neki, ez nem rád tartozik, de ha még egyszer előfordul, hogy árulkodsz rám, úgy elverlek, hogy nem állsz meg a lábadon. Ez a fiú egy nyápic, nálam jóval gyengébb termet volt. Meg is ijedt alaposan én meg azt mondtam neki:

 

 

„Nézd, mi ketten vagyunk, és ha összefogunk, akkor enyhíteni tudunk a magunk gondjain. Ha azonban hagyjuk, hogy bennünket egymás ellen kijátszanak, akkor mind a ketten csak ráfizethetünk. Így aztán egyre csak többet követel majd tőlünk a mester.”

 

   A felszabadulásig, a szakmunkásvizsgáig nem is volt különösebb bajunk. Mindössze egyszer történt, hogy megpróbált megverni. Helyesebben megütött a kalapáccsal, de én rögtön visszaütöttem neki. Ő azt mondta, részéről véletlenül történt a dolog. Mondtam neki én is véletlen ütöttem vissza. Akkor kiment a műhelyből, de észrevettem, hogy az ajtó rése mögött megállt és ott hallgatózott, hogy miről beszélünk. Ekkor jó hangosan azt mondtam az inastársamnak:

 

„Te, ha ez engem még egyszer megüt, akkor én véletlenül úgy fejbe vágom a kalapáccsal, hogy ott marad Még csak le sem csukhatnak érte, hiszen még nem vagyok 18 esztendős.”

 

   A mester nem, mert többé verekedést kezdeményezni, mert én még talán egy kevéssel erősebb is voltam nála. Elküldeni sem akart, mert okosabbnak tartotta, hogy tovább foglalkoztasson, mert látta, hogy szorgalmas és ügyes kezű vagyok.

 

   Egy napon azonban az édesanyám arra járt és a műhelyből meghallotta, hogy a mester milyen mocskos, trágár módon beszél velem. Erre azonnal bejött és alaposan megmondta a magáét. Csúnyán összevesztek a mesterrel, aki mint mindig, akkor is részeg volt. Meg is esküdött, én nála felszabadulni sohasem fogok. Nekem pedig minden ravaszságomat elő kellett vennem, amikor a szerződésem lejárt, hogy letehessem a szakmunkásvizsgát.

 

 

   A mesterem ügyesen forgatta a pénzét. Nem csak kovácsmunkával foglalkozott, de volt neki nagy szőlőültetvénye és borospincéje is. Adott-vett, kereskedett és olyan ügyesen csinálta a dolgát, hogy ha részeges nem lett volna, még sokra vihette volna. Az ital azonban végképen tönkre tette őt. A házassága megromlott, a munkái megfogyatkoztak, lassan teljesen tönkre is ment, mindenét elvitte az ital, tönkrement.

 

 

   Egy napon kiadta a parancsot, hogy az inastársammal vigyünk ki a borospincéből egy nagy hordót. Ugyancsak megizzadtunk a súlyos teher alatt, amikor hirtelen a gyomromhoz kaptam és feljajdultam.

 

  Jaj! Nem tudok mozdulni. Rettenetes fájdalmat érzek a gyomromban.

 

„Ne szimulálj, te gazember!” – ordított a mester, de azért elzavart az orvoshoz, mert nem volt biztos a dolgában. Az orvos, akihez mennem kellett jól ismertem, mert valamikor a polgári iskolában egészségtant tanított nekünk. Mikor bementem hozzá, azonnal őszintén elmondtam, hogy a mesterem milyen kegyetlen módon kizsákmányol és meg akarja akadályozni, hogy szakmunkásvizsgát tehessek. Arra kértem, legyen segítségemre és adjon nekem néhány üveg orvosságot, hogy lássa a mester, milyen komoly a dolog.

 

   A patikában kiváltottam a gyógyszereket és azokkal együtt mentem be a mesternek bejelenteni, hogy nagyon súlyos a baj, hamarosan operálni is fognak. Annak a költségeit és a kórházi ápolást pedig neki kell majd állnia, mert így szól a törvény. Mondtam neki, hogy az orvos már meg is kérdezte, hogy mikor legyen a műtét, a szakmunkásvizsga előtt, vagy utána? A mester rögtön rávágta, hogy csak a vizsga után lehet róla szó. Akkor viszont intézkednie kell, hogy mielőbb vizsgázhassak. A gond az volt, hogy a rengeteg munka miatt nem volt bizonyítványom. Nem is jártam tanonciskolába. Bementem az igazgatóhoz és könyörgőre fogtam a dolgot, hogy adjon bizonyítványt, mert ha rendszeresen nem is, de mégiscsak ott voltam az oktatásokon. Addig könyörögtem, míg sikerült kicsikarnom a bizonyítványt.

 

   Otthon feküdtem naphosszat, és mindent elmondtam az édesanyámnak, hogy ne nyugtalankodjék. A mester meg jött látogatóba a feleségével. Hogy van a Lajos? – tudakolta és hoztak nekem sült csirkét, egy-egy üveg bort, csak várjam ki azt az operációt a vizsga végeztéig. Így sikerült annak rendje-módja szerint megkapnom a szakmunkáslevelemet. A mester meg boldog volt, mert tudta, most már nem követelhetnek tőle sem a kórházi ápolásért, sem az operációért, egyetlen fillért sem.

 

   A vizsgán elért „siker”-től a mester annyira meghatódott, hogy még ajándékot is kaptam tőle. Az történt ugyanis, hogy egy alkalommal, amikor egy munkát tisztességgel teljesítettünk, valamennyien ajándékot is kaptunk a megrendelőtől, néhány méter szép kék vászonanyagot. Ezt a mester akkor nem adta oda nekünk, hanem megtartotta magának. Most azonban ezt is elhozta és odaadta. Tisztességgel elbúcsúztunk egymástól és kijelentette, mindig is szeretett és a munkámmal is meg volt elégedve. Én ezután Salgótarjánba mentem dolgozni. Ő valamivel később, amikor látta, hogy semmi bajom sincs, és operációról sincs szó, újra megkeresett. Elmondta, hogy elbocsátja a segédjét, menjek vissza hozzá dolgozni. Nyilván rájött, hogy alaposan átejtettem őt. Arról azonban szó sem lehetett, hogy én visszamenjek hozzá dolgozni.

 

   Salgótarjánban mindössze három hónapig dolgoztam. A nagy kohó mellett kellett dolgoznom és ott úgy izzadtam, hogy naponta háromszor is ki kellett mosni az ingemet. Az egész testem csupa só volt az izzadtságtól. Le is fogytam vagy tizennégy kilót. Végül felmondtam, mert nem bírtam erővel a túl nagy megerőltetést, az embertelen munkahelyet. Átmentem Nagybátonyba, ahol egy életveszélyes bádogos munkán kellett dolgoznom. Több emelet magasban, minden biztosítás nélkül végeztük a bádogtető építését. Jól megfizettek bennünket, de a biztonságunk többet ért. Hamarosan onnan is továbbálltam.

 

   Elhatároztam, hogy kimegyek Csehszlovákiába. Hátha ott kapok valami munkát. Össze is csomagoltam a hátizsákomat és kiballagtam a vasútállomásra. Ott összetalálkoztam egy gyerekkori barátommal, aki az államvasútnál dolgozott. Szóba elegyedtünk és elmondtam neki, hogy hová készülődök. Ő azonban rögtön közbevágott, hogy szó sem lehet ilyen meggondolatlanságról. Menjek inkább be vele a Keleti pályaudvarra, és ő felvetet engem a vasúthoz lakatosnak. Így is történt, és ezután a vasútnál egy munkásszálláson laktam. Kaptam kedvezményes utazási igazolványt is, tehát a hétvégéket otthon tölthettem. A faluban sok régi jó barátom volt, akikkel szívesen találkoztam. Jó idő esetén kimentünk a Zagyva partra, a rétre, ott játszottunk, ha meg rossz idő volt, akkor valakinek a lakásán jöttünk össze. Ilyenkor sokat beszélgettünk a pesti tapasztalatainkról, a jövőt próbáltuk tervezgetni, de a Trianon után olyan gyalázatosak voltak a munkalehetőségek, hogy naponta ezrek is utcára kerültek. A gyárak bezártak az emberek nem kaptak munkalehetőséget és az elszakított országrészekből jöttek a menekülők. A budapesti pályaudvarokon, a mellékvágányok tele voltak használat kívüli tehervagonokkal. A menekültek odaköltöztek, és ott laktak a nagy állomásokon és a kisebb rendező-pályaudvarokon. Tavasztól őszig ez még valahogyan tűrhető volt, de amikor leesett az első hó és bekövetkeztek a téli hidegek, a vagonokban hiába fűtöttek, azokban meg lehetett fagyni, olyan hideg volt.

 

   Az egyik pályafenntartási műhelytől a másikhoz, végül pedig a Keleti pályaudvar fűtőházába kerültem. Ebben az időben, mint kezdő szakmunkás igen félszeg voltam. Ha valamit mondtam, azonnal észrevették a palócos tájszólásomat és gúnyolódtak rajtam. Később mégis sikerült szóba elegyednem a munkatársaimmal. Én sok mindent olvastam és jóval tájékozottabb voltam náluk, s ezt ők is észrevették. Ezért később egyre szívesebben elbeszélgettek velem. Meghallgatták a véleményemet, bár a tanácsaimat követni nem akarták. Igyekeztem jól helyt állni és szorgalmasodtam, mert szerettem volna megtanulni a mozdonyvezetést. De nem volt szerencsém. Lassan már a harmadik évem végéhez értem a MÁV-nál, amikor egy sor társammal együtt utcára kerültem. A törvény ugyanis azt írta elő, hogy három év után véglegesíteni kellett a munkásokat és attól kezdve, ha felmondtak nekik, akkor jelentős végkielégítést kellett fizetni az elbocsátottaknak. Ezt a vasút mindenképen el akarta kerülni, ezért lettem munkanélküli. Persze rögtön mentem a szociáldemokrata szakszervezetbe és kértem, hogy helyezzenek el valahová dolgozni. Sokan voltak, akik munkára vártak, nem sok reményem volt, hogy sorra kerülhetek. Ezért aztán beiratkoztam a keresztényszocialista szakszervezetbe is, hátha ott előbb akad munkahely.

 

   Unalmamban végigjártam Angyalföldön a Váci úti nagy gyárakat. A bejárati kapuknál mindenütt ki volt akasztva a tábla, hogy a munkásfelvétel szünetel. Ezekbe a gyárakba csak különleges ajánlólevelekkel lehetett bekerülni. Nekem ilyen ajánlóm nem volt. Ezért beiratkoztam mindenféle tanfolyamokra. Különböző gépkezelői, motorkezelői és egyéb tanfolyamokra jártam és lestem, hol találhatnék alkalmazást.

 

   Végül is kénytelen voltam segédmunkási állást vállalni. Így kerültem vissza újra a vasúthoz. A Nyugati pályaudvar csarnokának az üvegezett tetején dolgoztunk. A rozsdás vasszerkezetről kellett letisztítani a fölhólyagzott, régi festéket. A vastetőzet felületét meg kellett tisztítani, mielőtt újra átfestették. Sokan dolgoztunk ott fent. Volt köztünk színész, régi katonatiszt, újságíró, stb. A népes társaságban én egy fiatal gyerekkel voltam jóban. Egész nap vele beszélgettem. Arról faggatott, hogy van-e valami tanult szakmám. Mondtam neki, hogy lakatos vagyok. Erre megkérdezte, akkor miért nem dolgozok a szakmámban. Azért mert nincs felvétel, mondtam neki. Ugyan, felvétel válaszolta ő. Egyszerűen jelentkezni kell. Foglalkozik-e valamiféle sporttal?  - kérdezte. Hogyne szívesen futballozok válaszoltam. Nagyszerű, válaszolta. Jöjjön le vasárnap a Vasas pályára és meglátjuk, mit lehetne tenni.

 

   Vasárnap találkoztunk a pályán. Odavitt egy kis irodába. Azt mondta,

 

   Na Burger úr, megint kikapott a csapat?

 

   „Sajnos igen,” - válaszolta Burger.

 

   „Nem is csoda, hiszen mindenféle szedett-vedett embereket foglalkoztat a csapatban, ahelyett, hogy rám hallgatna. Nézze meg ezt a fiatalembert, és rám mutatott. Ilyeneket kell beállítani a csapatba, ha nyerni akarnak.”

 

   Burger hajlott volna a dologra, de a fiú azt is hozzátette, ez a fiú csak akkor jön ide focizni, ha munkát tudunk neki adni. Burger rögtön megkérdezte, mi a szakmája? Mondtam neki, hogy kovácsként szabadultam, de dolgoztam már úgy is, mint lakatos, meg voltam műszerész is. Rendben van, mondta Burger. hétfőn reggel jelentkezzen a Schlick Nicholson Gép, Vagon és Hajógyárban, a Váci úton.

 

   Én csak bámultam ezen a fiún. Szóval így kell ezt csinálni? Nem is gondoltam, hogy ennek a nyálas fickónak ilyen határozott fellépése lenne. Elmentem tehát hétfőn a Sclick Nicholsonba jelentkezni. Egy idősebb munkás állt a portán és rámkérdezett, tagja a szakszervezetnek? Ki ne lenne szervezett munkás a XX. században- vágtam vissza a választ. Ez szemmel láthatóan  nagyon megtetszett a portásnak, elkérte a szakszervezeti könyvemet. Benyúltam a zsebembe és éppen a keresztényszocialista könyvecske akadt a kezembe. Megmutattam neki, ő meg beküldött vele az irodába, felvételre. Én ekkor már elég régen tagja voltam mind a két szakszervezetnek, csak a szociáldemokratákhoz nem szívesen jártam. Olyan közönséges, trágár beszéd folyt ott, hogy nem szívesen mentem közéjük. Arra gondoltam, ha másért nem, már csak ezért is a keresztényszocialistákhoz jelentkezem, mert ott talán emberségesen fognak beszélni. Miután sikerült felvetetni magamat, visszamentem a portáshoz, aki azonnal átadta nekem a portásmunkát. Az volt a feladatom, hogy a jelentkezőket meg kellett kérdeznem, vajon tagjai-e a szakszervezetnek? Ha igennel válaszolt, beküldtem a felvételi irodára. Ha azt mondta, hogy nem tag, akkor is beküldtem, csak a lelkére kötöttem, erről ott bent ne beszéljen. Ezen a napon legalább nyolc szakszervezeten kívülit sikerült felvetetnem. Akkor kiszóltak az irodából, hogy a felvételt befejezték, Zárjam be a kaput, adjam le a kulcsokat és mehetek haza. Másnap ismét jelentkeztem munkára, de nem a műhelybe kerültem, hanem kiküldtek az udvarra, ahol nagyméretű kazánlemezeket kellett cipelnem egész nap. Akkorák voltak a lemezek, hogy csak ketten tudtuk megemelni és odébbcipelni. Volt egy kis kocsink is, arra pakoltuk fel a lemezeket és úgy vittük be a műhelybe feldolgozásra. Akiket felvettek, mindet ideküldték a lemezcipelésre, s aztán innen kerültek lassanként be a műhelyekbe, ahol éppen munkaerőre volt szükség. Én hetekig dolgoztam ott és közben arra vártam, hogy sorra kerüljek. Eközben sok ott dolgozóval összebarátkoztam. Akiről megtudtam, hogy nem tagjai a VASAS Szakszervezetnek, azoknak ajánlatot tettem, hogy lépjenek be a keresztényszocialistákhoz. Ott majd emberségesen bánnak velük, ígértem nekik.

 

   Ebben az időben egy asszonynál laktam albérletben, Angyalföldön. A nő nem volt férjnél, de volt neki két gyermeke. Igen vallásos volt és ügyelt, hogy a gyerekei rendes nevelést kapjanak. Vasárnaponként én is elmentem velük a szomszédos karmelita templomba. A mise után pedig elvittem a gyerekeket a különböző múzeumokba, vagy kivittem őket a ligetbe, a mutatványos bódékhoz. Szerettem foglalkozni a gyerekekkel és ők is szívesen jöttek velem mindenhová. Jó hatással voltak rám a vasárnapi prédikációk is. Lélekben kezdtem ismét egyenesbe jönni. Naponta, rendszeresen imádkoztam, és ezt leginkább a két gyereknek köszönhettem. Velük egészen komoly dolgokról is el lehetett beszélgetni.

 

   A gyárban közben az udvarról bekerültem a műhelybe. Szakmunkásként foglalkoztattak. Kaptunk nagy műszaki rajzokat és azokon fel voltak tüntetve, hogy a kazánlemezeken hol kell furatokat, kivágásokat készíteni. Fehér festékkel lekentük a lemezeket, és amikor megszáradt, erre a festékre rajzoltuk fel fémkörzővel, rajzolótűvel a megmunkálási pontokat és aztán a furatok helyét kalapáccsal ki is pontoztuk. A rajzokért, a pontozásért én voltam felelős és lassanként odáig jutottam, hogy nekem kellett ellenőriznem, hogy a munkások hogyan végezték el a kijelölt feladatokat. Sok gondom volt velük, mert gyakran pontatlanok voltak és ebből szóváltások is keletkeztek. Addig civakodtunk, míg ők bementek az irodába és kijelentették, hogy amíg engem el nem zavarnak, ők nem dolgoznak. Én összegyűjtöttem őket és megmagyaráztam nekik, hogy nem parancsolgatni akarok, csupán a pontos munkavégzés miatt erősködök velük. Lassan megnyugodtak és dolgoztak tovább. Azonban hamarosan ismét összeütközésbe kerültem velük. Ki akartak tiltani a hetenként tartott szakszervezeti gyűlésükről.

 

 Amikor a legközelebbi alkalommal elmentem a gyűlésre, felszólítottak, hogy hagyjam el a helyiséget. Én persze szót kértem és tiltakoztam:

 

   „Nincsen jogotok kikergetni innen. Én éppen olyan szervezett munkás vagyok, mint ti, én éppen úgy a tisztességes megélhetésért, a nagyobb kenyérért harcolok, mint ti. Bízzatok meg konkrét feladatokkal, és én bemegyek a főnökséghez, és harcolni fogok a jogainkért!”

 

   Persze nem bíztak rám semmit sem, sőt a következő gyűlés előtt megüzenték, el ne menjek oda, mert ott nekem semmi keresnivalóm nincsen. Ekkor már volt a műhelyben 8-10 jó barátom, akik mikor ezt meghallották, ezt mondták, most már csak ezért is el kell, hogy jöjjél. Majd mi megvédünk téged. Ha kell, előkapjuk a zsebkéseinket, de téged nem engedünk se bántani, se kikergetni. Ilyen „testőrséggel” mentem el a gyűlésre. A Vasas Szakszervezet központjából kijött a gyűlésre egy Schwarz nevű küldött. Ő tartott előadást, és a végén felhívta a munkások figyelmét, hogy legyenek nagyon óvatosak, mert egy „keresztes pók” van közöttük. Azt mondta, egy áruló bujkál köztetek. A munkások felkiáltottak, ki az, hol van? Én bátran felálltam és ezt mondtam:

 

   „Először is, én nem vagyok „keresztes pók. Másodszor pedig nem vagyok áruló sem. Mindenki tudja, hogy én soha nem rejtettem véka alá a meggyőződésemet. Ebből titkot soha nem csináltam. Én mindenkinek megbecsülöm a meggyőződését, és tiszteletben tartom, de itt a szociáldemokraták megfenyegettek, hogy agyonvernek, ha el nem hagyom az üzemet. Ezért úgy gondolom az én magatartásom sokkal korrektebb, mint az övék. Ők erőszakkal és gorombasággal támadtak nekem, én pedig szeretettel jöttem ide, minden hátsó szándék és gyűlölködés nélkül, mert együtt akarok dolgozni velük.”

 

   A szavaimra Schwarz válaszolt:

 

   Nézzétek meg ezt a fiatalembert. Nekem tetszik, amit mondott. Nektek is ez lenne a feladatotok, hogy ilyen bátran kiálljatok, és vállaljátok a meggyőződéseteket.

 

 

 Megköszöntem neki a védelmét, és azt mondtam, lesz még alkalmunk később többször is erről beszélnünk.

 

   Másnap délben ebédhez készülődtünk. A hatalmas csarnok közepén nagy máglya lobogott. Mindenki odagyűlt melegedni, enni, beszélgetni. Az ott melegedők odahívtak, és kérdezgetni kezdtek én, pedig higgadtan válaszolgattam nekik. Azzal kezdték, hogy a bizalmi egy irtózatos goromba káromkodást eresztett meg, aztán rákérdezett, hogy van-e olyan hülye a világon, aki ilyesmiben hisz. Én hagytam, had mondjon el mindent, amit csak akart, aztán megkérdeztem tőle, hogy járt-e már a Hortobágyon? Azt mondta, hogy igen. Kérdeztem, hogy látta-e ott a csikósokat, akik az állatokat őrzik? Azt mondta, hogy látta. Megfigyelte, hogy ezek az emberek gyakran trágyás, mocskos ruhát viselnek? De amikor evésre kerül sor, akkor szépen letisztogatják a bicskájukat, és csak azután szeletelik vele a szalonnát. Ezek a közönséges pusztai csikósok elpirulnának, ha azt hallanák, hogy egy huszadik századbeli szakszervezeti bizalmi ilyen trágár, mocskos módon szólna hozzájuk. Ezt azért mondom, mert még ezek az emberek is elvárják, hogy emberként szóljanak hozzájuk, hogy ember számba vegyék őket. Én tehát ragaszkodom hozzá, hogy ha velem beszélnek, akkor tisztességes, emberi hangon szóljanak. Néhányan elvigyorogták magukat. Tetszett nekik a válasz és mindjárt meg is kérdezték, vajon be tudom-e bizonyítani, hogy van Isten? Én visszakérdeztem, hogy van-e órájuk? Vajon azt mihez igazítják, hogy pontosan járjon? A naphoz, mert a nap bár óriás nagy égitest, mégis hajszálpontosan jár, pontosabb, mint a föld legérzékenyebb órája. A mi óráinkat folytonosan utána kell igazítani. A nap évmilliárdok óta üzemben van, de még soha nem kellett állítani rajta.

 

   Elgondolkodtak az érvelésen. Egy másik munkás ekkor azt kérdezte, tudom-e bizonyítani Jézus Krisztus istenségét? Mikor erre is választ adtam, akkor csak úgy özönlött a sokféle kérdés. Az egyik nagy politikai kérdés akkor a „numerus clausus” volt. Erről is megkérdezték a véleményemet. Azt állították, hogy ez a törvény eltiltotta a munkás gyerekeket az egyetemről. Mondtam, hogy ez nem igaz, mert nekem is vannak munkás családbeli barátaim, akik egyetemre járnak. A törvénynek más indoka van. Magyarországon a lakosság 6%-a zsidó. A törvény előírja, hogy ennek az aránynak az egyetemi hallgatók számában meg kell mutatkoznia. Ott is csak 6% lehet a számuk. A tűz körüli beszélgetéseknél sok tisztázatlan politikai kérdés került elő és mi napokon keresztül vitatkoztunk, veszekedtünk.

 

   A vállalati vezetőséget nem érdekelte az üzemen belüli szervezkedés, a különféle agitációk. Számukra csak az volt fontos, hogy a megrendelések mindig időre elkészüljenek. Volt egy művezetőnk, aki reggeltől estig ott járkált köztünk fel-alá és mindenkit sürgetett, hogy ne lopja a napot, hanem dolgozzon. A keresztény szocialistáktól egy gimnáziumi tanár járt be a gyárba és foglalkozott velük. Zibolen Endrének hívták és én rendszeresen ott voltam azelőadásain. Olyan elkötelezetten, olyan hűséggel tartotta az előadásait, még olyankor is, ha csak három-négy ember akadt, aki meghallgatta őt.

 

   A szociáldemokraták sehogy sem tudták elviselni, hogy az ebédidő alatt olyan sokan jöttek hozzám beszélgetni és irigyelték azt a népszerűséget, ami ott köröttem egyre erősödött. Kiadták a jelszót, ezt az embert ki kell dobni a gyárból. Érdekes módon, ekkor a művezető, akivel különben nem voltam valami nagy barátságban és azok a munkások, akik az általam előrajzolt munkadarabokkal dolgoztak, kiálltak mellettem és így maradhattam. Aztán egy napon az egész gyárat felvásárolta a Ganz Hajógyár. A munka megszűnt, a munkásokat szélnek eresztették. Kivételt csak az a néhány idős szakmunkás képezett, akiket átvittek a Ganz gyárba dolgozni.

 

   Megint megkezdődött a régi nóta, jártam a szakszervezetbe, a munkaközvetítőbe, de hiába. Aztán mégiscsak visszakerültem a Keleti pályaudvarra, a fűtőházba. Ismét volt munkám és volt szállásom is. A munka utáni szabadidőben szerettem volna valami értelmes dologgal foglalkozni. A munkatársaim látták, milyen jó erőben vagyok, azt javasolták, hogy lépjek be a MÁV TÖREKVÉS nevű sportegyesületbe és tanuljak birkózni. Szívesen jártam az edzőterembe, mert jólesett a mozgás, és akik sportolni jártak, értelmesebbek voltak azoknál, akik csak a kocsmában érezték otthon magukat. Volt egy fiatal társam a birkózók között, akivel különösen szívesen beszélgettem. Egy alkalommal azt mondja nekem ez a fiú, ha értelmes, jó előadást akarsz hallani, menj el vasárnap a Thököly útra, a domonkosok templomába. Van egy püspök, aki ott szokott misézni és prédikálni. Őt hallgasd meg. El is mentem és meghallgattam Prohászka püspököt, akinek a beszéde nagy hatást tett rám.

 

   Prohászka arról beszélt, hogy Párizsban járva, elment megnézni a népek múzeumát. Ott borzasztó dolgokat látott, mert a Múzeum tele volt a különféle népek isteneivel. Egyik borzalmasabb volt, mint a másik. Volt, amelyiknek hosszú, vörös nyelve volt, a másiknak valami félelmetes, eltorzult arca, ismét másiknak valami rémséges állatformája volt. Olyan volt a látvány, hogy szinte rosszul éreztem magam. Mikor kijöttem, elgondolkodtam, hogy az emberek tényleg milyen förtelmes, visszataszító szörnyeknek képzelik az Istent. – A prédikáció után sokáig gondolkodtam a hallottakon és elhatároztam, hogy minden vasárnap ott leszek Prohászka püspök miséjén, mert szeretnék jóval többet is hallani tőle.

 

   Egy alkalommal a Törekvésben, az edzés közben alaposan eláradtunk. Végighevertünk a birkózó szőnyegen és a művészetekről beszélgettünk.

 

   Ekkor jutott eszembe, hogy nemrégen az „ÉLET” című folyóiratban egy érdekes cikket olvastam, a folytatását azonban már nem tudtam megszerezni, mert nem volt pénzem, hogy megvehessem. Erre azt mondja az én barátom, hogy azt a cikket a kongregációban el lehetne olvasni. Meg is beszéltük, hogy a következő héten egyik nap találkozunk, és együtt megyünk el a kongregációba. A megbeszélt időpontban azonban az én barátom nem jött el. Csak egy jó héttel később találkoztam vele és mindjárt felelőségre vontam, hogy miért nem jött el a megbeszélt találkozóra. A barátom nagyon szégyenkezett, de végül is kibökte, hogy sokat gondolkozott a dolgon, de rájött, hogy csak úgy nem vihet le egy idegent a kongregációba. Aki oda akar járni, annak gyakorló katolikusnak kell lennie. Annak gyónni-áldoznia kell. Én erre azt válaszoltam neki, ezen már nem fog múlni a dolog, elmegyek én gyónni, ha csak ez kell. Aztán arra gondoltam, milyen kellemetlen lesz egyedül odaállítani a gyóntatószékhez. Mennyivel könnyebb lenne, ha többen mennénk? Meg is kérdeztem a barátaimat, hogy ki mikor gyónt utoljára. Mondták sorban, hogy van vagy öt éve, három éve, hat éve. Na mondom gyerekek, akkor vasárnap elmegyünk együtt a bazilikába és meggyónunk. El is jöttek, de kikötötték, hogy nekem kell elsőnek bemennem a gyóntatóba. Kutyául éreztem magam, de akkor már nem volt visszaút, bementem és szépen meggyóntam. Elég zűrösen indult ez a gyónás, mert akkor már én is elég régen nem gyóntam és mielőtt elmentünk volna a bazilikába, otthon alaposan végiggondoltam minden bűnömet. Arra gondoltam, ha már egyszer elszántam magam, akkor egy rendes gyónást fogok végezni. Sikerült is és valami csendes, nagy boldog érzés töltött el, amikor kijöttem a gyóntatószékből. A következő héten pedig elmentünk a kongregációba. Ott sok velem, egykorú fiúval ismerkedtem meg. Nagyszerűen éreztem magam, hiszen itt kulturáltan szépen beszélt mindenki, értelmes dolgokról esett szó és a közösen végzett imádság különösen nagy hatással volt rám. Végignéztem a kongregáció könyvtárát, végiglapoztam egy sor folyóiratot és megkerestem az „Élet”-nek azt a cikkét is, amely miatt először felvetődött az idejövetelem. Annyit izegtem-mozogtam már az első alkalommal, hogy felkeltettem a gyanút, ne valami beépített ember vagyok ? Aki azért jött, mert bizonyos hátsó gondolatok vezetik? A barátom, aki odavitt, beszélt erről és kifejtette, hogy aki idejár, az mind rendes ember olyan, akihez őszinte lehetek, bennük nem fogok csalódni. Aztán elmondta, hogy a kongregáció hármas célt tűz ki a tagjai elé. ezek

 

az önmegszentelődés,

az apostolkodás,

és a Mária tisztelet.

 

 

   Elgondolkodtam a dolgon. Az első, meg a harmadik még csak menne, de mi az, hogy apostolkodni? Mit kell csinálni?

 

„Te mit csinálsz? Hogyan apostolkodsz” - kérdeztem rá a barátomra.

 

„A fogházba járok, és a rabokkal foglalkozok. – válaszolta. De vannak, akik megtanulták a Braille írást és bejárnak a Vakok Intézetébe.”

 

  

   Ez nekem is tetszett és elhatároztam, hogy én is bejárok majd a vakokhoz. Ez különben nem kis önmegtagadásba került. Hiszen ott vitt el az út a liget mellett és gyakran gondoltam arra, mennyivel jobb lenne most inkább ott szórakozni, mint sem a vakokkal tölteni az időt. Ráadásul a vakoknál nem mindenki fogadott egyértelműen örömmel. Sokan voltak köztük az ateisták és rájöttem, ha én itt ezek között valami eredményt akarok elérni, akkor hitvédelemből (apologetikából) alaposabban fel kell készülnöm. Végig is böngésztem a könyvtárt és igen sok könyvet olvastam el. Ilyenek voltak Kempis Tamástól a Krisztus követése, Filotea, a Szentírás. Különösen sokat forgattam Prohászka műveit, így az "Elmélkedések az evangéliumról"  című könyvét.

 

    A húsvéti vakációt teljesen ezeknek a könyveknek szenteltem. Az a fiú, aki ebbe az egész dologba engem belevitt, egy Balázs Kálmán nevű, fiatal könyvkötő segéd volt. Őt igen nagyra értékeltem és sokat beszélgettem vele. A kongregációnk lelki vezetője, az úgy nevezett prézes P. Omerovits Tamás SJ volt, aki kitűnő szónok, remek előadó volt, de nyakas volt és makacs, ezért aztán többször is vitába keveredtem vele. Ennek ellenére határozottan éreztem, hogy nemcsak becsül, de szeret is. Az egyik gyűlésünkön a prézes helyett egy másik jezsuita vezette a foglalkozást, őt P. Reöthy Józsefnek hívták. A páter azzal kezdte a gyűlést, hogy felszólított, álljak ki a társaság elé és rögtönözzek egy három perces beszédet. Kérdeztem, hogy miről kellene beszélnem. Ő azt válaszolta, mindegy, hogy miről, ami eszébe jut, arról beszéljen.

 

   Én kiálltam és elmondtam, hogy vasárnap odahaza jártam, a szülőfalumban. Ott összetalálkoztam egy sor gyerekkori barátommal, akiknek elmondtam, hogy Budapesten hogyan kerültem be a kongregációba és ott, mivel is foglalkozunk. Elmondtam nekik a kongregáció három fő célját és arra bátorítottam őket, hogy alakítsunk egy ilyen kongreganista csoportot odahaza is. Nekik tetszett az ötlet és azonnal felkerestük a helyi plébánost. Ott elmondtam neki, hogy én is pásztói legény vagyok, de Budapesten lakom, ott dolgozok, és tagja vagyok a jezsuitáknál működő Iparos Ifjak Kongregációjának. Aztán rátértem az ötletünkre, hogy egy ilyen kongregációt szeretnénk szervezni a pásztói fiatalok számára is. A plébános örömmel fogadta az ötletet és hamarosan meg is alakult a csoport és hosszú időn át, igen eredményesen tevékenykedett.

 

   A vakoknál megismertem a Szociális Missziós Társulat néhány tagját, akik a főváros más területein is dolgoztak. Balázs Kálmán volt az, aki velük összeismertetett. Ő ugyanis éppen a társulat segítségével később bejutott a Fiatalkorúak Börtönébe és ott részt vett a Börtön Misszió munkájában. A társulat foglalkozott gyerekekkel is. A gyerek csoportjaik száma elérte a 32-őt. Ezeket a csoportokat mindenütt jól felkészített pedagógusok, tanárok, tanítók vezették. Ők a munkájuk fejében némi fizetést is kaptak. Egy-egy vasárnapi foglalkozásért, ha jól emlékszem 6 pengő volt a fizetség.   Megnőtt az igény a gyermekekkel foglalkozókra és a kongregációt is felkérték, hogy aki kedvet érez az ilyen foglalkozások vezetésére, az jelentkezzen. Balázs Kálmánnal, kettesben mi is elvállaltunk egy ilyen csoportot. Az egyes csoportok abban is versenyeztek, hogy az egész éven át tartó foglalkozások során, melyik csoportban tudják megtartani a legnagyobb létszámot. Ezt a versenyt én nyertem. Barátom, Balázs Kálmán lett a második. Nagy volt az örömünk, hogy a sok képzett pedagógus mellett éppen két iparos fiatal vitte el a pálmát.

 

   Időközben ismét munka nélkül maradtam, de hiába jártam végig a munkaközvetítő irodákat, sehol nem akadt munka számomra. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy elkezdek egy kilencedet a Szűz Anyához, hogy találjon megoldást a problémámra. Sajnos az a heti hat pengő juttatás, amit a gyermekfoglalkozásokért kaptam nem volt elegendő arra, hogy némi élelmet vásárolhassak és kifizessem a szállásköltségemet. Haza kellett mennem a szülői házba. A kilencedet már ott fejeztem be.

 

   Ott imádkoztam a pásztói templomban, a lourdesi Szűz szobránál. Aztán hazafelé indultam. Alig mentem néhány száz lépést, az utcán szembetalálkoztam egy ismerősömmel, egy tőlem idősebb férfival, akinek valami vállalkozása volt Budapesten. Én korábban gyakran találkoztam vele a vonaton és ilyenkor mindig szívesen elbeszélgetett velem. Most is szeretettel üdvözölt és váltottunk néhány közömbös szót. Azután elváltunk, és már elég messze járt, amikor visszafordult, és hívott, hogy valamit kérdezni akar tőlem. Azt kérte, ha tudnék, ajánljak neki egy olyan ügyes kezű, fiatal lakatost, aki jól ért a szerszámkészítéshez, a kovácsmunkákhoz, az élesítő köszörüléshez. Mondtam neki, hogy nekem volna egy ajánlatom erre az állásra, mert én magam kovács és lakatos is vagyok, és szívesen elmennék hozzá dolgozni. Ő mindjárt azt tudakolta, hogy mekkora órabért kérnék. Én tudtam, hogy olyan 60-70 fillér a szakmunkások órabére, de mivel számítottam arra, hogy alkudozni fog, egy pengő órabért kértem. Ő azonban azonnal elfogadta az ajánlatomat, nem alkudozott, sőt azt is megkérdezte, mennyi előleget kérek? Mondtam neki, hogy egyhavi bért adjon előlegnek. Ő készséggel beleegyezett és azt mondta, akkor holnap reggel a hat órakor induló vonatnál találkozzunk.

 

   Így kerültem fel ismét Budapestre. A munkaadómnak egy sírkőfaragó üzeme volt a Fiumei úton és nekem az volt a feladatom, hogy a szobrászok, kőfaragók számára kellett speciális vésőket kovácsolnom, edzenem és élesre köszörülnöm. Teljesen járatlan voltam ebben a munkában, de igyekeztem mielőbb elsajátítani a tudnivalókat és hamarosan szépen bele is jöttem az élesítésbe, mert leggyakrabban azt kellett csinálnom. A kőfaragók a kemény gránit és márványtömbök faragása közben hamar kicsorbították a vésőket, nem győztem nekik újraélezni, kiköszörülni a tompa szerszámokat. A főnököm látva az eredményes munkát, megemelte a fizetésemet. A műhely a Kerepesi úti temető közelében volt. A környéken sok kisebb kőfaragó üzem is volt. Ezek lassanként mind odahordták a vésőiket köszörülésre. Ezeket az élesítéseket délben, az ebédidő alatt csináltam meg. Általában 50-60 élesítést végeztem és darabonként 10 fillért kértem. Kellett is a pénz, mert a szüleim nagy nyomorban éltek. A háború alatt, amíg édesapám katona volt, mindent feléltünk. Amikor hazajött ő sem kapott sokáig munkát. Közben voltak adóságaink is, a házat is tataroztatnunk kellett. Végül már annyi volt az adóságunk, hogy a bank nem akart hitelt adni, mert mint mondták, a házon annyi a ráterhelt adóság, hogy arra egy fillér kölcsönt nem lehet adni. Mikor a kőfaragó üzemben állást kaptam, nekiláttam apránként kifizetni a sok hitelt, az elmaradt törlesztéseket és a kamatokat. A szüleim helyzete szépen javult. Nekem azonban gondot okozott az, hogy sajnos, ez a sírköves munka, idénymunka volt. Amikor beköszöntöttek a téli hidegek, a munkákat leállították. Fagyban nem lehetett műköves munkákat csinálni. Az emberek egészen tavaszig munka nélkül lődörögtek, s akinek nem volt tartalékja, annak bizony fölkopott az álla.

 

   A gyerekekkel folytatott foglalkozásomat egyre gyakrabban váltottam fel a kamaszok körében végzett munkával. Különösen akkor nőtt meg a feladataim száma, amikor sikerült bekapcsolódnom a Fogház Misszió munkájába. Budára jártam, a Pestvidéki Fogházba, a Gyorskocsi utcába. A fiatalkorúak részlegében igen sok megtévedt fiatal volt becsukva. Ezek mindig nagy örömmel fogadtak Én vasárnap délutánonként tornáztam, játszottam velük, beszélgettünk. A fiatalok a legkülönbözőbb bűncselekmények miatt kerültek börtönbe. Ismertem olyanokat, akik a szüleiket ölték meg, de voltak kis stílű betörők, ravasz zsebtolvajok, nemi erőszakot elkövetők, sikkasztók, rablók, csupa-csupa megtévedt szerencsétlenek, akiknek nem volt senki, aki a hónuk alá nyúlt volna és még időben jó útra vezette volna őket. Ott bent a zárkában kellett rájönniük, mit is kockáztattak, mit is veszítettek azzal, hogy a bűn útját választották. Én hamar összebarátkoztam velük és sokan, később a szabadulás után is felkerestek és tanácsot, segítséget kértek tőlem. Előfordult, hogy úton voltam valahová a városba, amikor éppen delet harangoztak. Egy építkezés előtt vitt el az utam. Az egyik építőmunkás fiatal odaszólt, jöjjek már közelebb. Azt kérdezte, megismerem-e. Mondtam neki, hogy nem. Ekkor csak annyit mondott: Gyorskocsi utca. Rögtön tudtam, hogy honnan az ismeretség. Aztán elmondta, hogy két esztendeje szabadult. Azóta van munkája, szépen keres, és nagyon vigyáz arra, nehogy még egyszer visszakerüljön a börtönbe.

 

   A fiatalok körében szerzett tapasztalataimról, a szokásos gyűléseken rendszeresen beszámoltam a kongreganista társaimnak és Omerovits atyának is. Ő egy alkalommal elmondta, hogy a közelben, a Reviczky utcában, a Krisztus Király kápolna alatti nagy pincében, működik egy munkásifjú egyesület, keressem fel őket és beszéljek nekik is a börtön élményeimről. Nekem nem volt kedvem ehhez a látogatáshoz. Én olyanokkal akartam foglalkozni, akikkel senki nem törődik. ezért aztán húzódzkodtam a dologtól, amíg egy napon, este munka után megkeresett az urak kongregációjából egy Bartos Sándor nevű ember, aki az említett munkásifjú egyesületet vezette. Vele egyidőben egy másik látogatóm is volt, egy fiatalember, akit évek óta ismer-tem és rendszeresen meg szokott keresni. Mikor a barátom elköszönt, elment, Sándor megkérdezte tőlem, hogy ki volt ez a fiú. Azt válaszoltam, hogy ez egy apagyilkos, akivel évekkel ezelőtt a börtönben találkoztam és a kapcsolatunk azóta is tart. Sándor ennek hallatára majd elájult. Aztán hosszan beszélgettem vele, és részletesen elmondtam neki, hogy hogyan foglalkozok a fiatalokkal. Volt bennem egy jókora adag büszkeség és azt vártam tőle, hogy majd megdicsér az eredményes munkámért. Ő azonban nem ezt tette, sőt mintha egy kicsit le is értékelte volna a munkámat, azt mondta, nem akkor kell a fiatalokkal foglalkozni, amikor már a börtönben vannak. Sokkal fontosabb lenne azért járni közéjük, nehogy oda jussanak. Ez a véleménye váratlanul ért és nagyon meglepett. Elgondolkodtam rajta és igazat kellett, hogy adjak neki. Így aztán elfogadtam a kérését és elmentem a fiatalok csoportjába, hogy élménybeszámolót tartsak nekik.

 

   Én a Reviczky utcában azt a sötét pincehelyiséget igen romantikusnak találtam. Volt ott minden féle társasjáték, szórakozási lehetőség. A fiatalokat 12-15 fős törzsekbe szervezték, és köztük katonás fegyelmet tartottak. A csoportban, az egyes törzsek tagjai egymás között, folyamatosan vetélkedőket szerveztek. Mikor beléptem az ajtón és lefelé mentem a rozoga falépcsőn, az egyik törzs vezetője, Kalocsai Emil hangosan „Vigyázz!”-t vezényelt. A fiatalok felpattantak a padokról és Emil harsány hangon jelentette Bartos Sándornak, hogy a csoport, a létszámnak megfelelően együtt van, a fiatalok készek az előadás meghallgatására. Furcsálkodva hallgattam ezt a katonás jelentést, mert én az ilyen fajta fegyelemnek egyáltalán nem voltam barátja. A fiatalokkal azonban igen hamar megtaláltam a közös hangot és nagyon összebarátkoztunk. Végül megígértették velem, hogy ha időmből futja, máskor is, lemegyek közéjük.

 

   Ebben az időben Omerovits páter újabb ötlettel állt elő. Azt tanácsolta, hogy menjek ki Angyalföldre és keressem fel az ott csellengő fiatalokat és próbáljak belőlük újabb csoportot szervezni. Én a javaslatát elfogadtam és a következő héten, munka után fogtam a kerékpáromat és kikerekeztem a ligetbe. Ott összetalálkoztam egy volt fiatalkorú elítélttel és nagy örömmel elevenítettük fel a sok együtt töltött vasárnap délutánt.

 

   Mondtam neki, hogy most új feladatot kaptam, és jól jönne, ha segítene nekem ennek megoldásában. Azt kérdeztem tőle, hogy hol lehet ilyenkor, a délutáni órákban munkásfiatalokat találni. Ő egyszerre három helyet is ajánlott, ahol biztosan találnék sok fiatalt. Nekem leginkább a Béke téri plébániához tartozó Tarnai rét tetszett. Ez a rét Angyalföld külső részén volt, túl a Rákos patakon, a Béke út közelében. Akkoriban a város legkülső utcája a Fáy utca, Frangepán utca táján volt. Attól kijjebb, Újpest felé már csak a Vasas labdarúgó pálya, néhány bolgárkertész földje volt, aztán túl a patakon csak nagy homok dombok, néhány kisebb homokgödör, bánya volt. Ide jártak ki az angyalföldi srácok délutánonként játszani. Legszívesebben a labdát rúgták, ha lett volna labdájuk, de megoldották a dolgot, mert rossza harisnyából tömtek ki egy kemény rongylabdát, azt rugdosták. Igaz a jól megtömött labda nem pattogott, nem volt rugalmas, de jó nagyokat lehetett rúgni bele és a gyerekek élvezték a játékot.

 

   Felkerestem a Béke téri plébánost és bemutatkoztam neki. Elmondtam, hogy Omerovits páter milyen megbízatással küldött a fiatalok közé és kértem, legyen nekem segítségemre a feladat teljesítésében. Ő nagyon lelkesedett az ötletért és azt mondta, minden segítséget megad, hogy sikerrel járhassak. Én pénzt kértem tőle, annyit, hogy tudjak vásárolni egy igazi futballabdát és hozzá egy pumpát. Ezt aztán meg is kaptam tőle. Megvásároltam a labdát és a pumpát, aztán a legközelebbi délután kikarikáztam a Tarnai rétre. Korábban, néhány délutánt már eltöltöttem a gyerekek között, és amikor megláttak, mind odagyűltek körém. Én elővettem a labdát és jó keményre felfújtam, aztán két csapatra osztottam a társaságot és elkezdtünk futballozni. Én voltam a bíró. Remek lett a hangulat, alig akarták abbahagyni a játékot. Akkor mondtam neki, hogy a jövőben, minden héten két délutánt itt fogok tölteni, aki akar, jöhet focizni. Ezt nagy lelkesedéssel nyugtázták. Hónapokig jártam hozzájuk és később már nem csak foci volt, hanem komolyabb dolgokról is szó esett. Sajnos beköszöntött az ősz. Egyre hamarabb sötétedett, egyre inkább lehűlt a levegő, megjöttek az őszi esőzések. Valami fedett helyiségről kellett gondoskodni. Felkerestem ismét a plébánost és elmondtak neki, mire jutottam az egyetlen labda segítségével. Vittem magammal a közel hetven fiú névsorát és kértem, hogy a Szent László úton, a katolikus kultúrházban biztosítson nekünk valami helyiséget, ahol télen még fűteni is lehet, hogy együtt tudjam tartani a csapatot. A plébános azonnal hívatta a két káplánját, és sorra olvasták a fiúk neveit. Volt nagy csodálkozás, hiszen a tanonciskolai hittantanításról a legtöbbjüket a káplánok jól ismerték és nem akartak hinni a fülüknek, hogy én ezekkel a kis csirkefogókkal szót tudtam érteni, sőt ők maguk kérték, hogy a plébánia szárnyai alatt valamiféle csapatot alakíthassanak.

 

   Így történt, hogy helyiséget kaptunk és bevonultunk a Szent László úti kultúrházba. Ott azonban korántsem örültek a gyerekeknek. Azok a felnőttek, akik odajártak, kialakítottak a maguk számára egy polgári klubbot. Volt ott egy kis sörözőjük, kártyaszobájuk, és naponta odajártak szórakozni. Ezeket az embereket nagyon zavarta a váratlan oda becsődült, lármás, eleven, sok gyerek. Kinéztek bennünket, mert bizony ezek a gyerekek nagyon is ágrólszakadtak voltak. Rongyosan, ápolatlanul, sokszor nagyon is koszosan jöttek el a hetenkénti gyűléseinkre. Ezért addig áskálódtak, piszkálódtak ellenünk, míg egy napon kitették a szűrünket. Többé nem mehettünk be a kultúrházba. Szerencsénkre ott a közelben, a Szent László úton lakott egy idősebb asszony, egy fuvarosnak az özvegye, akit Hermina néninek hívtak. Ennek az asszonynak nem voltak gyerekei és mikor özvegységre jutott még fokozottabban gyötrődött a magányossága miatt. Volt neki egy szép kertes háza és ebből a gyerekek számára felajánlott két nagyobb szobát. Ezzel egy csapásra megoldódni látszott a helyiség kérdése. A baj csak az volt, hogy igen szűkösen fértünk el a két szoba egyikében. Egyik nap, amikor gyűlésre mentem a fiúk nagy titokzatoskodva fogadtak. A szobában egy nagy lepedő volt kifeszítve. Aztán mikor beléptünk, a lepedőt félrehúzták. Akkor láttam, hogy a gyerekek lebontották a két szobát elválasztó falat, és a megnagyobbított helyiséget szépen ki is meszelték. A néni függönyöket készített az ablakokra és a gyűlésre egy nagy tál pogácsát is sütött. Most már elfértünk, volt bőven helyünk.

 

   Az új helyiség jó szolgálatot tett a hűvösebb napokon és a gyerekek szívesen jöttek oda, mert ott meleg volt, mert magukban voltak és remekül szórakoztak. Én magam is rendszeresen ott voltam velük. Ügyeltem a rendre, a tisztaságra és gondoskodtam arról is, hogy a hitbeli ismereteiket gyarapítsam. Az idők folyamán aztán a kapcsolatom alaposan elmélyült velük. Sok olyan dolgot elmondtak nekem, amiről másnak soha nem beszéltek volna. Tudtam, kinek élnek vadházasságban a szülei, melyiknek az apja alkoholista, melyikük járta meg a börtönt. Elpanaszolták, ha nem volt otthon pénz, nem jutott kenyér az asztalra.

 

   Sok-sok szociális probléma várt megoldásra. A munkámat látva néhány idősebb fiú szintén vállalta a vezetés munkáját és nagy segítségemre voltak a csoport életének irányításában. Így jutott időm újabb csoportok szervezésére is. Megszerveztem a Szent Rókus plébánia csoportját. Persze ezek a csoportok csak összejöveteleket tartottak, de nem volt előre kidolgozott programjuk, ami éppen eszükbe jutott azzal foglalkoztak. Ennek aztán sokféle vadhajtása lett.

 

   A Rókus csoportba nem vettek be mindenkit, csak azokat, akiknek volt rendes ruhájuk. A tagság folyamatosan színelőadásokra készült és sok volt a fiatalok között a kislány, akik mind szerepelni, fellépni akartak. A fiatalok között éppen a szereplések miatt folyamatos vetélkedés, nézeteltérés és civakodás alakult ki. Láttam, hogy ez nem járható út. Mi csak a fiúkkal foglalkozhatunk. Ezért aztán a csoportot át kellett szerveznünk és leállítottuk a folytonos színdarabozásokat. Angyalföldön szerveztem egy újabb csoportot, a Huba utcában, a karmeliták plébániáján. Ez időtájt ismertem meg a kalazantinus rendet is. Ezek tulajdonképpen piarista szerzetesek voltak, akik azonban a rendalapító Kalazanti Szent József szellemiségének megfelelően életüket nem a felső tízezer fiainak nevelésére, hanem az elhagyatott, szegény gyerekek felkarolására áldozták. Így lett a nevük Kalazanci József után kalazantinus rend. Ezek a szerzetesek Bécsből jöttek át Budapestre, és nem képeztek önálló, magyar rendtartományt, hanem az osztrák rendhez tartoztak. Ők szervezték meg az Országos Tanoncvédő Egyesületet, és ennek patronálásával építették fel Budán, a Toldy Ferenc utcában, a Vár oldalában a közel 120 fiatalt befogadó tanoncotthonukat. Omerovits páter fáradhatatlan ontotta az ötleteket, hogy hol, merre kellene, lehetne még újabb ifjúsági szervezeteket létrehozni. Az ő szorgalmazására jutottam el a ferencvárosi Kis-erdő nevű nyomortanyára is. Ott egy este majdnem megkéseltek. A vagányok, akikkel beszélgetni akartam, nem szívesen álltak velem szóba, ráadásul félre is értettek. Azt hitték, hogy a társaságukban levő valamelyik lánynak akarok udvarolni. Csak nehezen tisztázódott a dolog. Később azonban nem csak beszélgettünk, de be is fogadtak és rendszeresen jártam közéjük.

 

   Ebben az időben a József utca egyik mocskos bérkaszárnyájában béreltünk szobát. Többen is laktunk ott az ifjak kongregációjából. A főbérlő Kiszt Laci volt. Ő lakatosként dolgozott Csepelen, a Weiss Manfréd Gyárban. Aztán később odaköltözött Kertész Laci is Székesfehérvárról. Ott lakott velünk Radics Sándor, szabó segéd és Támba Miklós, aki görög katolikus teológusnak indult, de félbehagyta a teológiát, valamint Besenyői Sebő is. A mi kis csapatunk igen nagy nyomorban élt, hiszen csaknem valamennyien munkanélküliek voltunk. Péntekenként tartottuk a gyűléseinket, ezért úgy is hívtak bennünket, péntekesek. Később csatlakozott hozzánk a két Kalocsai testvér, Emil és János is, meg Kovács Tibor, aki a postán, a Páva utcai telepen dolgozott, mint műszerész. Rendszeresen rész vett a gyűléseken Bartos Sándor is és ezeknek az összejöveteleinknek az volt a célja, hogy a már itt-ott működő kis csoportjainknak folyamatos feladatterveket készítsünk.

 

   Így történt, hogy Bartos Sándor szorgalmazására bekapcsolódtunk a KIOE, a munkásifjú mozgalom munkájába. A KIOE eredetileg azzal a szándékkal szerveződött, hogy egybefogja az egész ország munkásifjúságát, és terebélyes mozgalommá szélesüljön. Egyben ez volt az az időszak, amikor először hallottunk, az akkor már egyre izmosodó nagy, nemzetközi munkásifjú szervezetről, a JOC-ról (Jeunesse Ouvriére Chrétienne). Ez a szervezet a húszas évek elején Belgiumban alakult meg és fokozatosan nagy, világmozgalommá gyarapodott.

 

 

   A JOC széleskörű apostoli tevékenységet folytatott az ifjúság körében. Különös, újfajta munkamódszerét egyetlen, rövid jelmondattal lehetne felvázolni: LÁSS – ÍTÉLJ – CSELEKEDJ! 1936 nyarán csatlakozott a KIOE szervező munkáját magukra vállaló egykori kongreganisták csapatához Szilágyi György, aki korábban évekig egyetemihallgatő volt Belgiumban. Szilágyi miután megismerte a belga JOC-ot, csatlakozott a mozgalomhoz és tagja lett az egyik bányász fiatalokból álló csoportnak. Szilágyi maga is részvett a mozgalom apostoli munkájában. A csoportokon belül voltak önként jelentkezők, akik magukat militant-oknak (harcosoknak, vagy pioneroknak, úttörőknek) nevezték. Ezek a fiúk cercle l’etude-öt (ejtsd :szerkl etüd=tanulmányikör) szerveztek és hetenként, előre meghatározott program szerint végezték munkájukat társaik között. Amikor Szilágyi György hazaérkezett, odatársult Haklik Lajos mellé és rendszeresen elkísérte őt a különböző csoportok gyűléseire. Lajos és György alaposan felkészülve érkeztek a találkozókra. Lajos vezette a gyűlést, György pedig ott ült a háta mögött és szorgalmasan jegyzetelt. Felírt mindent, amit jónak talált és azt is, amin változtatni kellett. Lajos nagy igyekezettel dolgozott, tetszett neki a módszer, de ugyanakkor sok mindent hozzáigazított a sajátosan magyar körülményekhez. Ebben az időben a jezsuitáknál működő nagy cserkészcsapat nyaranként sátortáborba vonult. Ezeket a táborokat vagy Zebegényben,  vagy Nógrád-Magyarkúton tartották. A táborozás végén a felépített tábort nem bontották el, hanem kölcsönbe adták a KIOE fiataljainak. Haklik Lajos ezekben a táborokban tartotta első előadásait, amelyeken a fiatalokat felkészítette az apostoli munkára. A tanulmányi köröket „úttörőkör”-nek nevezték, tagjai pedig az úttörők voltak.

Lajos munkája nyomán gombamód szaporodni kezdtek nemcsak a csoportok, de az úttörőkörök is. Lajos nemcsak eredményesen adta át a fiataloknak a módszert, de meg is szerettette velük. Az egységes tevékenység biztosítására eligazításokat szerkesztettek és ott rögzítették minden hét feladatát, amelyekről a következő héten szóban, illetve egész röviden írásban is beszámoltak az úttörők. A gyűlések minden alkalommal két témát öleltek fel. Az első rész volt a lelkiségi rész, amelynek keretében valamilyen, a hit gyakorlásával, jobb megismerésével kapcsolatos téma került megbeszélésre. A gyűlés második részében volt a gyakorlati foglalkozás. Ez felölelte a munkásifjú élet számos problémáját és a helyes magatartásra adott ösztönzést. A való életből vett problémák, azok megbeszélése, és a hibák kijavításának módszerét különösen nagy szeretettel vállalták a fiatalok.

 

   Erre az időre esett a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus. A KIOE egyházi fővédnöke, dr. Mészáros János érseki helynök támogatásával a vezetőség úgy döntött, meg mutatják a világnak, az utolsó két-három esztendő eredményes szervező munkáját. A KIOE jelvényt, zászlót és egyenruhát kapott. 1938. május elsején pedig megjelent a mozgalom újságja, a „MAGYAR MUNKÁSIFJÚ” is.

 

   Itt kell visszatérni 1936 őszére, amelyre Lajos így emlékezett vissza:

 

   Egy napon az egyik fiú bizalmas beszélgetésben arra kért, engedjem meg, hogy ő éjszakánként ott, a közös helyiségben alhasson. Megkérdeztem tőle, erre miért van szükség? Erre azt válaszolta, hogy hosszú hetek óta nincsen munkája és otthon ráuntak, hogy gondoskodjanak róla. Azt mondták, le is út, fel is út, menjen, ahová akar, de otthon nem maradhat. Néhány éjszakára megengedtem neki, hogy ott alhasson, de ez nem mehetett sokáig. Közben találkoztam Bartos Sándorral. Beszámoltam neki a történtekről és feltettem a kérdést, mi lenne, ha alapítanánk egy otthont az ilyen szélnek eresztett fiatalok számára? Sándor egyetértett az ötlettel és megkereste a Krisztus

 

 

Király plébánia vezetőjét, dr. Vargyas Tivadar plébánost, hogy megbeszélje vele, mit is lehetne tenni?

 

   Ez az esemény egybeesett azzal, hogy az Állam Vasút bezárta a diák-internátusát, amely a közelben, a József körút 46 sz. alatt működött. Vargyas plébános a vasúttól vette át az otthon helyiségeit. Azután a katolikus Caritas, a kerületi polgármesteri hivatal és az egyházközség támogatásával sikerült az otthont berendezni, s ennek akkor első vezetője Haklik Lajos lett. Lajos ekkor készült megházasodni és lakásgondjai voltak. Jól jött tehát számára a megbízatás, az otthon vezetésére, mert ott lakást kaphatott. Fiatal felesége nagy segítségére volt a hirtelen rászakadt, számtalan feladat megoldásában. Lajos munkanélküli volt, de az érseki helynök a további tevékenységének biztosítására felajánlott részére egy papi kongruát. A kongrua az a legkisebb kápláni fizetés volt, amelyet általában a kezdők szoktak kapni.

 

   Mivel a különben igen drága lakbérfizetésre nem volt gondjuk, Lajos és felesége meg tudtak élni a kongruából. Így lett Lajos a munkásifjú mozgalom első hivatásos, fizetett munkatársa.

 

   A József körúti tanoncotthon hamar megtelt lakókkal. Ezek egy része budapesti fiatal volt, illetve olyan vidékről a fővárosba felkerült fiatalok, aki itt tanulták a szakmájukat. A szegényes kis műhelyek inasai nagy nyomorban éltek. Szálláshelyük egyáltalán nem volt, tehát ott aludtak a műhelyben, a munkapadokon, vagy a kissé tehetősebbek ágyrajáróként kerestek maguknak szállást. Ebben az embertelen helyzetben valóságos megváltásnak tűnt a tanoncotthon, ahol rendes fekhely. tisztálkodási lehetőség, naponta egyszer meleg étel várta a fiatalokat. Amint az első, „Krisztus Király” Tanoncotthon megnyílt, az Érseki Helynökség támogatásával, hamarosan újabb két otthont kellett nyitni. Az egyik a Terézvárosban, a Hunyadi téren, a másik a Ferencvárosban, a Lónyai utcában működött.

 

   Amikor az Eucharisztikus Világkongresszus ünnepi megnyitására sor került, a felvonuló fiatalok csapatában ott menetelt a KIOE kétszáz fős csapata is. A fiúk búzavirágkék inget és vörös nyakkendőt viseltek. A csapat 60 hófehér zászló alatt menetelt a Hősök terén és nagy feltűnést keltett. A felvonulók zöme a már működő három tanoncotthon bentlakóiból és a többi budapesti csoportok tagjaiból szerveződött.

 

   1938 augusztusában nagy eseményre készült a mozgalom. Vendéget vártak Brüsszelből, Joseph Cardíjn belga kanonokot a JOC elindítóját. Cardijn 1938 januárjában, Bécsben gyűjtötte össze, a Bécstől keletre fekvő országokból, azokat a papokat, akik vállalták, hogy elkötelezik magukat a munkásifjúság szolgálatára. Cardijn három napon át szakadatlan előadásokat, vitákat rendezett és nagyon reménykedett a JOC kelet-európai elterjedésének lehetőségében. A részvevők között három magyarról tudunk. Ott volt a KIOE egyházi elnöke, dr. Mészáros János budapesti vikárius, de rajta kívül még két fiatal jezsuita is odautazott. P. Kerkai Jenő és P. Nagy Töhötöm. Mindketten az innsbrucki jezsuita egyetemen, a Canisianumban tanultak és a hírre, hogy Cardijn Bécsbe jön, engedélyt kértek a páter rektortól, hogy résztvehessenek a tanfolyamon. Amíg Mészáros helynök tele lelkesedéssel jött haza, a két jezsuita kritikus hangvétellel latolgatta a JOC módszerét, munkáját. Nagy Töhötöm a hetvenes években adta ki önéletrajzi írását és ebben számol be a hazautazásuk közben folytatott beszélgetésükről. Nem lelkesedtek különösképpen a JOC-ért és ebben a kritikus félrehúzódásukban olyan szimpla megjegyzések játszottak fontos szerepet, mint például, ez a mozgalom nem jezsuita kezdeményezés.

   Mészáros János hazaérkezve összehívta a KIOE vezetőségét és részletes beszámolót adott a hallottakról. Kostyelik doktor elégedetten állapította meg, hogy sikerült fellelkesíteni az „öreget”, csak azon dohogott, hogy ő már két esztendővel korábban felhívta a figyelmet a JOC-ra, de akkor valahogyan nem vették komolyan a dolgot. Itt kell megjegyeznem, hogy Haklik Lajos szintén 1936-ban hallott először a JOC-ról. Akkor a Magyar Kultúra című folyóirat nagy részletességgel számolt be Cardijn kezdeményezéséről. Ezt követően indultak meg az első tapogatózások Brüsszel felé, és sor került a hivatalos kapcsolatfelvételre is. Még két dolgot kell itt megemlíteni. Az egyik, hogy Kerkai páter ezt követően fogott hozzá a parasztifjúság, a KALOT megszervezéséhez. Ez a terület lényegesen ígéretesebb volt, hiszen a parasztságban elevenen éltek a népi, a vallásos hagyományok. Ráadásul Kerkaiék szociális programot is hirdettek, szövetkezetekbe akarták tömöríteni a parasztságot, tanfolyamaikkal fel akarták emelni a magyar paraszti kultúrát, és szemük előtt a nyugateurópai kisállamok ilyenirányú eredményei voltak a példamutatók. Különösen a dán paraszti szövetkezetek példáját értékelték magasra. A másik megemlítendő egészen más természetű volt. Egy alkalommal beszélgetésre jöttek össze a KALOT és a KIOE vezetői. Ennek során Kostyelik doktor feltette a kérdést Kerkai páternak:

 

„Páter igaz az, hogy maguk pénzbeli támogatást fogadnak el a kormányzattól?”

 

   Kerkai ingerülten válaszolt:

 

„Bolond ember az, aki, ha adnak neki, visszautasítja.”

 

„És mit fognak csinálni egy esetleges rendszerváltozás esetében?”

 

Rendszerváltozás? Hol él maga doktor úr? Miféle rendszerváltozástól tart?”

 

 

   Aztán elérkezett 1944 ősze. Az ország hadszíntérré változott és Kerkai páternak ugyancsak főtt a feje, hogy hogyan tudná a nagy fáradtsággal, munkával megszervezett mozgalmát, egy merőben másfajta világnézeti alapon szervezett állam kereteiben továbbéltetni. A kísérlet természetesen kudarcot vallott, az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ha néhány hónapos késéssel is, de Rajk László belügyminiszter 1946. november 2.-án feloszlatta a KIOE-t is.

 

   Cardijn 1938 augusztusában repülőgéppel érkezett Budapestre. Előzőleg, májusban már járt Budapesten, amikor résztvett az Eucharisztikus Világkongresszuson. Akkor ő még nagyon keveset tudott a magyar mozgalom, a KIOE munkájáról. Kapcsolataink akkor még épülőfélben voltak és arra szorítkoztak, hogy egy alkalommal az akkori pap főtitkárunk elutazott Brüsszelbe. Ő onnan egy sor francia nyelvű mozgalmi kiadványt hozott magával, amelynek a fordítása csak lassan haladt. Cardijn éppen ezért, három hónappal később ismét Budapestre jött. Fogadására a budaörsi repülőtéren került sor. Mindössze két napot időzött Budapesten, de ezt a KIOE vezetősége alaposan ki akarta használni és szinte reggeltől-estig folytak a tárgyalások. Cardijn mindent látni akart. Nagyon tetszett neki Haklik Lajos szervezői munkája. Amikor bemutatták neki a munkásifjú csoportokban folyó apostoli munkát, nem akarta elhinni, hogy a belga körülményektől teljesen idegen viszonyok között, egy főleg feudális és hagyományosan barokk berendezkedésű, agrárjellegű országban ilyen remekül lehet átvenni a JOC módszereit. Cardíjn lelkesedett, de aggódott is, mégpedig a tanoncotthonok miatt. Cardíjn mozgalmi szervezőként, más feladatokat tartott fontosabbaknak. Nem azt a karitatív segítő, támogató, nevelőmunkát, ami a tanoncotthonok lakói között folyt. Belgiumban egyébként sem létezett olyasfajta probléma, ami indokolta volna a tanoncotthonok szervezését. Óva intette a KIOE vezetőit az újabb tanoncotthonok létesítésétől, mert szerinte azok éppen a legdinamikusabb, legképzettebb vezetőket viszik el a mozgalmi munkából. Az idő azonban nem igazolta Cardijn aggodalmait. Éppen a tanoncotthonokban felnevelkedett fiatalok lettek később a mozgalmi munka zászlóvivői. Ők képezték magukat a legkövetkezetesebben és kitartottak a későbbi évek ezernyi megpróbáltatásai között is.

 

   A történelmi és főleg az európai politikai események különben sem kedveztek Cardijn elképzeléseinek. Cardijn szerette volna bemutatni az izmosodó mozgalmát a pápának, akitől további támogatást remélt. Meghirdette a nagy, nemzetközi római zarándoklatot, amelyre meghívta a magyar mozgalom küldöttségét is. Olyan határozat született, hogy a Kolping Legényegylet, a Dolgozó Lányok és a KIOE 200-200 fővel vesz részt a katolikus munkásifjúság 1939. szeptember elejére tervezett nemzetközi, nagy találkozóján Rómában.

 

   Cardijn 1938-as bécsi tanfolyama csupán terv maradt, hiszen alig négy-öt hónappal később megindult a hitleri hadigépezet és az Anschluss keretében a német csapatok megszállták Ausztriát. A hitleristák béklyóba verték az egyházat, és a májusi, budapesti Eucharisztikus Világkongresszusra már senki nem jöhetett el Németországból. A második csapás egy évvel később következett be, amikor szeptember elején kitört a német-lengyel háború és Cardíjn arra kényszerült, hogy lemondja a római találkozót. A felforrósodott politikai helyzetben nem kockáztathatta több ezer munkásfiatal biztonságát. Pedig a magyar KIOE küldöttsége páratlan lelkesedéssel készült az eseményre, amelyet a legutolsó pillanatban kellett lefújni.

 

   A JOC kiadványok fordítása közben, Lajos kezébe jutott egy munkásifjú felajánló ima, amelyet a JOC-ban, szerte a világon imádkoztak a fiatalok. Megkérte Reöthy József jezsuitát, hogy fordítsa le neki az imádság szövegét. Miután ez megtörtént, jóváhagyásra felterjesztették a bíboros prímáshoz. A prímás a jóváhagyásról szóló levelét Haklik Lajos címére postáztatta ki. Ekkor került nyomtatásra és bevezetésre a KIOE-ban is ez a felajánló ima, amelyet az óta százak, ezrek ismertek meg és mondják rendszeresen. Minden eseményen, akár megemlékező szentmisén, akár egyszerű összejövetelen, vagy például valamelyik mozgalmi társunk temetésén, mindig elmondjuk. Jellemző, hogy, amikor Doszpot István titkárunk 1985-ben meghalt, Sydneyben is ezt az imát mondták a gyászolók búcsúzásul.

 

Tulajdonképen a munkásifjú ima lett az első szorosabb kapocs a JOC és a KIOE között. Miután ezt átvettük tőlük, akkor kezdődött meg a gyakoribb levélváltásunk. Ezt követően ideküldték valamennyi kiadványuknak egy-egy példányát és Radványi doktor gondoskodott ezek magyarra fordításáról. Eredetileg is ő volt az, aki Szilágyi Györgyötközénk beszervezte. Róla Lajos a következőképpen beszélt:

 

„Gyurka egyetemi hallgatóként került kapcsolatba a belga mozgalommal. Mikor az egyetemi tanulmányait befejezte, elment egy belga bányába dolgozni, hogy ott a fiatal bányászok között ismerhesse meg a mozgalom működését, módszerét. Gyurka ekkor már jogi doktor volt. Aztán hamarosan hazajött. Vele mentem minden este a különböző csoportok gyűléseire. Ő, ott ült mögöttem és szorgalmasan jegyzetelt. Szívós következetességgel tanított, irányított, hogy minél tökéletesebben át tudjam venni a módszert. Gyurka adta azt az ötletet is, hogy készítsünk valamennyi csoport számára rendszeres, közös programot. Ezeket az eligazításokat nekem kellett megfogalmaznom, de előzőleg vele mindent meg kellett beszélnem. Gyurka megszállottja volt annak a gondolatnak, hogy a munkásokat csak munkások vezessék. Ezért a gyűléseken soha meg nem szólalt. Amikor hazafelé tartottunk, akkor beszéltük meg, mi volt jó, mit csináltam helytelenül. A JOC módszerét remekül értette és a belga kiadványokat eredetiben olvasta. Gyurka négy nyelven beszélt.

 

   Jól emlékszem, egyszer a Kecskeméti utcában mentem valahová, amikor megpillantottam őt az egyik kávéház ablakánál. Ott ült és egy halom francia újság volt előtte. Elmélyülten olvasott. Egy másik alkalommal, késő ősz volt és együtt mentünk ki Pestszenterzsébetre, a Szabó telepi csoportba. Hideg szél fújt, fel is hajtottuk a nagykabát gallérját. Visszafelé jövet észrevettem, hogy Gyurkán nincsen kabát. Figyelmeztettem, hogy biztosan ott felejtette a gyűlésteremben. Ő azonban csak annyit mondott, az egyik fiúnak nem volt kabátja. Levettem az enyémet és odaadtam neki.”

 

A harmincas évek derekán- mesélte Lajos - sokat szenvedtem a munkanélküliség miatt. Jól emlékszem egyszer egy idős festőművésznél laktam. A férj az orosz menekültek gondnoka volt, de szenvedélyesen festett. A képeket egy körúti műkereskedő megrendelésére készítette és ezzel egészítette ki a nyomorúságos jövedelmét. A felesége egy nagyon buzgó, vallásos asszony volt. gyakran vittem neki SZÍV ÚJSÁG-ot a kongregációból.

   Amikor nem volt munkám, abból tartottam el magamat, hogy kulcsokat reszeltem, zárakat javítottam. Foglalkoztam rádiójavítással is. Akkor jöttek divatba a primitív detektoros rádiók. Így aztán a lakbéremet, a heti 6 pengőt mindig ki tudtam fizetni. Némi pénzem maradt élelemre is. Legtöbbször néhány fillérért töpörtyűt vettem, azon éltem. Amikor kicsit jobban álltam, néha napján megengedhettem magamnak egy-egy egyszerűbb étkezdei ételt is. Ilyenkor jutott néhány fillér levesre, meg főzelékre is. Emellett a terézvárosi plébániai gyerekekkel is foglalkoztam. Ott is volt mindig néhány pengő fizetségem. Páter Tornyos egy mocskos nyomor-tanyán, amelyet ferencvárosi Kiserdőnek hívtak, építtetett egy kis barakkápolnát. Ezt használtuk gyűlésteremnek is. Összeszedtem a gyerekeket és foglalkoztam velük. Nem sok eredménnyel, mert ezeknek a fiataloknak a zöme a kommunista szervezetek gyűléseire járt. Nem régen olvastam az újságban az egyik ilyen családnak a nevét. Összesen tizenhárom gyerek volt a családban. Ezek most mind magas állami és pártfunkciókat látnak el.

 

   Lajos kapcsolatba került a kalazantinusokkal is. Ez a szerzetes közösség az ausztriai rendtartománynak egy Budapestre kihelyezett része volt. A rendtagok magyarok voltak és azt tervezték, hogy önálló, magyar rendtartományt fognak alakítani. Kalazanci Szent József, a piarista rend megalapítója a rendjét eredetileg a szegény gyerekek gondozására alapította. Szó nem volt akkor még gimnáziumról, vagy a főúri családok gyermekeinek a neveléséről, amit később a rend fő tevékenységi területévé tett. Aztán az 1800-as évek legvégén alakult meg Ausztriában az a kalazantinus rend, amely aztán visszaállította a rendalapító eredeti szándéka szerinti tevékenységet.

 

   A budapesti kalazantínusok szervezték a Katolikus Tanoncokat Védő Egyesületet. Szorgalmasan végigjárták a tehetősebb nemesi családokat és pénzt gyűjtöttek, majd a Vár oldalában, a Toldy Ferenc utcában vásároltak telket és ott építették fel a közel 120 inast befogadó tanoncotthonukat. A kalazantínusok vallásos nevelést és szerény ellátást, tehát otthont és élelmet adtak az inasoknak. Mozgalmi munkára azonban nem vállalkoztak. Lajos járt el hozzájuk és addig győzködte a kalazantínus vezetőséget, amíg azok bele nem egyeztek, hogy az otthonon belül is megalakulhasson a KIOE helyi csoportja. Jelentős lépés volt ez, hiszen ezzel is bővült a mozgalmi háló és egyre több tagot számlált a KIOE. Maga a mozgalom rövidített neve is ekkor tájt került megfogalmazásra.

 

   A kalazantínusok tanoncotthona Budapest ostroma alatt nagyon sokáig a német megszállása alatt állt. A pesti oldalról is jól látható, emeletes épület a szovjet tüzérség célpontjává lett. Amikor a másfél hónapos ostrom véget ért, nagy romhalmaz maradt a házból. A kilátástalan helyzetben, A kalazantínusok, akiknek nem volt semmi anyagi alapjuk az épület újjáépítésére, kérdéssel fordultak a rend bécsi vezetéshez és megkérdezték, mi tévők legyenek?

 

   Amikor a munka félbehagyására kaptak utasítást, a romokban heverő épületüket felajánlották az Esztergomi Főegyházmegyének, ők pedig valamennyien Bécsbe távoztak. Mindez 1946-ban történt. Az Esztergomi Főegyházmegye a házat a KIOE gondjaira bízta. A KIOE vezetői pedig hozzá láttak a romok eltakarításához, az épület felújításához. A Csonka Gépgyárból kaptak kölcsön teherautót, és azzal szállították el a törmeléket. Először a tetőszerkezet kijavítására került sor. Új gerendázatot, cseréptartó léceket raktak fel, majd új cserép tetőzet került az épületre, hogy legalább az esőtől, hótól védve legyen. Aztán felülről lefelé haladva, sorra kifoltozták az ágyúlövedékektől megszaggatott, lyukas falakat, rendbe hozták az ablakokat, ajtókat és a helyiségeket átmeszelték. Hamarosan berendezés is került a szobákba és megnyílt egy újabb tanoncotthon. A munkálatokat a KIOE lelkes fiataljai és a többi otthonok lakói, a rendes, napi munkájuk után, ingyen végezték.

    1938-ban, Lajos az angyalföldi munkájához segítséget kapott. Megérkezett Budapestre Kertész László, fiatal szabó segéd, aki korábban már tagja volt az ifjak kongregációjának, de a munkanélküliség réme elkergette őt, vissza Székesfehérvárra.

 

 

László, Fehérváron igen eredményesen dolgozott és közben folyamatosan kapcsolatot tartott Bartos Sándorral. Amikor pedig elérkezett az idő és Mészáros helynök újabb kongruával támogatta meg a mozgalmat, Kertész László lett a második függetlenített titkár, aki életét, annak minden percét csak a mozgalmi munkának szentelhette.

 

   Haklik Lajos és Kertész László sorra járta a papnevelő intézeteket és nem csak a világiakat, de a szerzetesrendek teológiáit is. Mindenütt ismertették a JOC módszert és beszámoltak a maguk apostolkodásáról. Ez volt az egyik legizgalmasabb munka. Általában idegenkedve, tartózkodóan fogadták őket. Amikor azonban Lajos előadást tartott a modern apostolkodás módszeréről és számos, az életből vett példát is megemlített, egyszeriben megfordult a hangulat. Parázs vita, nagy összekülönbözések közepette alakult ki egy egészen új, az egyházon belül eddig csaknem ismeretlen szemlélet, amely lázba hozta a kispapokat. Az eseményeknek híre ment, és a püspökök közül is egyre többen érdeklődtek az újfajta mozgalom tevékenysége felől.

 

   Lajos nagy halom könyvvel a táskájában ment az angyalföldi gyűlésekre és hónapokon át rendszeresen felolvastatott dr. Tóth Tihamér, TISZTA FÉRFIÚSÁG, A VALLÁSOS IFJÚ és a több fiatalok számára írt könyveiből. A plébánostól is kapott pénzt, amelyből a Teleki téri piacon árusított használt könyvekből nagyobb mennyiséget vásárolt, s ezekből gyarapította a csoport amúgy igen szegényes könyvállományát.

 

   1938-39-ben gombamód szaporodtak a budapesti csoportok. Főleg a külvárosi plébániákon alakultak újabb szervezetek. Ennek megfelelően egyre több képzett, fiatal vezetőre volt szükség. Lajos megalakította a Központi Úttörő Kört. Ez a Reviczky utcai plébánia kápolna alatti pincében tartotta az összejöveteleit. Minden szombaton délután idegyűltek össze az összes budapesti csoportunk kiküldöttei. Hétről hétre 80-100 fiatal készült fel Lajos eligazításai alapján, a következő héten a saját csoportjaikban tartandó gyűlés anyagára. A gyűléseken gyakran szerepeltek meghívott előadók is. Még vidékről is érkeztek lelkes, fiatal papok. Ilyen volt a kaposvári tanonciskolák hittanára, Gál Sándor, aki az 1938-as év tip-top munkásifjúságáról beszélt. Rá is ragadt a név és még évekkel később is csak tip-top atyaként emlegették őt. Részvett a csoport munkájában több akkor már végzős növendék a központi szemináriumból. Köztük is az egyik leglelkesebb Szappanyos Béla volt, aki később az egyetemi hallgatók lelkésze lett és ő szerkesztette a „SZIKLÁN ÁLLUNK” című diáklapot.

 

   Lajos ezeken a szombatokon elemében volt. Ő volt a sztárja az összejöveteleknek és csak úgy sziporkázott az ötletektől. Érdekes volt megfigyelni őt munka közben. Mindenkivel nagy szeretettel és érdeklődéssel beszélt. Soha nem hangoskodott, nem fegyelmezett. Az ő személyes példája elegendő volt, hogy mindenki megérezhesse, meddig lehet elmenni a vitában. Ő tréfálkozott, nevetett és nevettetett, de soha nem gúnyolódott, nem akarta sem legyőzni, sem megszégyeníteni a más véleményen levő vitapartnert. Ezért sikerült gyakran jobb belátásra bízni. Erre akarta megnyerni a munkásifjú apostolait, hogy eredményesek lehessenek a műhelyekben folyó vitákban. Olyan volt, mint egy nagyszerű vívó. Nagy pontossággal mérte fel a szembeállót, hirtelen, gyors vágásokkal, érvekkel harcolt és nemes harcot vívott egészen a győzelemig. Ilyenkor mutatkozott meg a nagy olvasottsága, rengeteg idézettel gazdagította a mondanivalóját. Kedvenc olvasmánya volt a milliomos amerikai Carnegie könyve, „Az érvényesülés”. Az egyszerű cipőtisztítóból lett sokszoros milliomos vallomásai arról, hogyan kell megnyerni az embereket. Sokszor hónapokon át, minden héten, fejezetről- fejezetre olvastatta a könyvet és fűzött hozzá hasznos tanácsokat. Ilyeneket mondott :

 

   Meg kell keresni azt a rejtett nyomógombot a másiknál, amely a szívéhez vezet, és inkább akarjuk szeretettel megnyerni, mintsem legyőzni őt. Én hiába szeretem nagyon a tejszínes málnát, ha horgászni megyek, azt mégsem tűzhetem rá a horogra. Tetszik - nem tetszik, oda bizony a hal számára kedves gilisztát kell tűzni, ha meg akarjuk fogni.

 

   Bár ő maga nem szívesen vette kezébe az íróeszközt, azt elvárta, hogy valamennyien hétről-hétre néhány szavas beszámolót adjunk a magunk vitáiról, megfigyeléseinkről. Kertész László volt az összegyűjtője és rendszerezője ezeknek a jelentéseknek, amelyek a munkásifjúság életének egy-egy kiemelkedő gyakorlati, vagy lelkiségi problémájáról szóltak. Ezeken keresztül tartották rajta a kezüket a fiatalok képzeletbeli pulzusán, és mindig megérezhették a probléma magját, a sokféle vitából és a legkézenfekvőbb megoldásból pedig a változtatás, a javítás legalkalmasabb módozatait tudták kigyűjteni, és javasolni. A fiataloknál elengedhetetlen elvárás volt az egyre alaposabb lelkiéletre törekvés, amelyhez jó támasz a háromhavonta megtartott lelkinapok voltak.

 

   Ilyenkor szombat este gyűlés és megbeszélés helyett a kápolnában egy előkészítő prédikációt hallgattunk meg. Ezzel máris megkezdődött a tejes szilencium. Némaságot fogadtunk és senki nem beszélt többet. A körúti 6-os villamoson többen is utaztunk hazafelé, mert ott voltak az angyalföldiek, az újpestiek és a rákospalotaiak is. Az átszállás után sorra szálltak le azok a kocsiról, akik már hazaérkeztek. Csak a kezünkkel intettünk rövid búcsút egymásnak. Édesanyám már tudta, hogy miért nem szólok egy szót sem. Némán tette elém a vacsorát. Másnap kora reggel úton voltam befelé, a kongregációsház kápolnájába. Ott gyűltünk össze a misére. A reggeli után, egy gyűlésteremben folytatódott az előadás sorozat. Két hosszabb beszédet hallgattunk meg. Mivel beszélni nem volt szabad, a kérdéseinket egy-egy cédulára felírva odaraktuk az előadói asztalra. Mikor aztán a lelkinapot vezető páter az újabb előadás megtartására megérkezett, mielőtt hozzáfogott volna a beszédéhez, ezeket a kérdéseket egyenként felolvasta. Minden kérdésre igyekezett tömör, jó választ adni. Déli egy órakor értek végett az előadások és a közbeiktatott csendes elmélkedések. Ekkor átmentünk a közeli Krisztus Király tanoncotthonba, ahol egy-egy tányér forró babgulyás várt bennünket. Az ebéd megkezdésével feloldották a szilenciumot. Ismét szabad volt beszélnünk. Nehéz volt megszólalni. Aztán a délután már ismét a viták, a vidám beszélgetések ideje volt. Befejezésül litániára gyűltünk össze a kápolnában. Milyen nagyszerű érzés volt hazafelé

megállapítani, mit is jelentett számunkra egy a lelki zuhany, ez a felüdítő fürdő, amelynek keretében annyi jó tanácsot, annyi ismeretet kaptunk. Sokszor elgondolkodom azon, vajon akkoriban volt-e Magyarországon még egy olyan ifjúsági mozgalom, amely olyan kemény elvárásokat támasztott a tagságával szemben, amely annyira ragaszkodott volna az apostolkodás folytonos gyakorlásához? Ez volt az igazi erőnk, amely összetartott bennünket, amely megakadályozta a könyöklést, az egészségtelen, egymással folytatott rivalizálást. Mi igazi testvérek módján nevelődtünk és legjobb példaképeink Haklik Lajos, Kertész László és a többi fiatal vezető volt.

 

   Szilágyi György sietve átadta mindazt, amit a JOC módszereiről tudott, aztán amilyen váratlan közénk jött, olyan csendben távozott is. 1938-ban már érezhető volt az a fenyegetés, amit a német nemzetiszocialista mozgalom jelentett Európa számára. Várható volt a háború kitörése és sokan, akik a faji megkülönböztetésre épült politika fenyegetettjei voltak, igyekeztek mielőbb menekülni. Szilágyi György egészen az ausztráliai Sydney-g menekült. Onnan írta érdekes beszámoló leveleit, amelyekben egy számunkra teljesen idegen világról adott érdekes beszámolót. Ezek a levelek egy ideig meg is jelentek a „MAGYAR MUNKÁSIFJÚ”-ban, aztán ahogy a háború egyre jobban kiterjedt, előretörtek a japán csapatok, és elfoglalták Szingapúrt. Ekkor Ausztráliával is megszakadt a postakapcsolat és Szilágyi György hangja hosszú évekre elnémult.

 

   Hasonlóképpen jártunk Császár Györggyel is. Ő ugyan nem menekült, hanem a hivatása vezette a távol-keleti tájakra. Gyuri a József utcában egy kis órás műhelyben, Müllner Alajos mesternél tanulta az órás szakmát. Gyuri az egyik legsokoldalúbb ifjúvezető volt a mozgalomban. Aztán egy tavaszi, manrézai lelkigyakorlat végén Gyurka bejelentette, hogy belép a jezsuita rendbe. A noviciátus esztendejét követően letette szerzetesi fogadalmát és felkészült, hogy kimegy a magyar jezsuita rendtartomány kínai missziós telepére. Az utazásra 1939 őszén került sor. Az a három szerzetes testvér, aki Kínába igyekezett, először csak Olaszországba utazott. Hónapokig várakoztak, amíg sikerült egy alkalmas hajót találniuk, amely elvitte őket a távoli országba.

 

   A magyar jezsuiták kínai missziós telepe igen spártai körülmények között működött. A missziós munkában, Gyurka gyakran vette hasznát a korábbi foglalkozásának is. Hamar megtanulta a kínai nyelvet és érdekfeszítő levelekben számolt be a hitterjesztő munkáról, és Kína sokféleségéről, az ottani szokásokról, problémákról és nehézségekről. Előbb a japán megszállókkal folytatott hosszú háború, majd azt követően a kínai kommunisták által kirobbantott forradalmi harcok veszélyeztették a magyar szerzetesek életét. Mao Ce Tung hatalma alatt minden missziós tevékenységet be kellett szüntetni, majd a külföldi szerzeteseket Sanghájban gyűjtötték össze. Gyuriéknak nagy szerencséjükre egy hajon sikerült átjutniuk Taiwan szigetére. Ott alapítottak újabb missziós állomást, ami nem volt más, mint egy kiterjedt, nagy kórházváros. A páterek vezették a kórházat és az általuk alkalmazott civil orvosok folytatták a gyógyító munkát. Gyuri ez alatt új foglalkozást tanult, gyógyszerész lett és ő vezette a nagy gyógyító intézmény gyógyszerraktárát. Gyuri számos levelet küldött odaérkezése első hónapjaiban, amelyek szintén helyet kaptak az újságunkban. Aztán hosszú évekig semmit nem tudtunk róla. Az első hírek felőle, azoktól a tagjainktól érkeztek, akik az 1956-os forradalom leverése után a távoli Ausztráliában kezdtek új életet. Két vezetőnk is Sydneybe került, ahol sikerült kapcsolatba kerülniük Szilágyi Györggyel. Szilágyi ekkor már vezető munkatársa volt az ausztráliai szegénygondozó Páli Szent Vince karitász szervezetnek. Így nemcsak szóbeli, de igen hathatós anyagi támogatást is tudott biztosítani azoknak a magyaroknak, akik teljesen üres zsebbel érkeztek új hazájukba. Az ő segítségével jutottak élelemhez, ruházathoz, bútorokhoz és kaptak munka lehetőséget is. Szilágyi György az évek során semmit nem változott. Halk szavú, kedves, megértő ember volt. Odakinn megházasodott és cipelte a hontalanná váltak keserű terhét. Hamar meghalt. Sírja ott van Sydneyben, a Lane Cove nemzeti park közelében levő temetőben. 1980-ban felkerestük a sírját, és szeretettel emlékeztünk a példamutató, apostoli életére.

 

   A háború kitörése, 1942-ben, alaposan visszavetette a mozgalom szervező munkáját. Éppen a legképzettebb fiatal vezetőink kerültek ki a frontra, és bár egészen 1944-ig, Budapest ostromáig akadálytalanul dolgozhattunk, a háború folyamatosan megtizedelte a sorainkat. Az egyes budapesti és a vidéki csoportjaink folytonosan vezetőhiánnyal kínlódtak. Pedig számos képzés folyt Budapesten. Két esztendőn át tartott az a MUNKÁSIFJÚ AKADÉMIA, amely példanélküli szakszerű nevelést adott annak a hetven fiatalnak, akik heti 2-3 alkalommal folyamatosan részt vettek az előadásokon. A mikor az akadémia befejeződött, akkor érkezett a Váci Egyházmegyéből hozzánk dr. Rokonai József teológiai tanár, aki kétszer egy-egy esztendős titkárképzőt vezetett. Ez bensőségesebb és alaposabb volt az akadémiánál, mert a részvevők bent laktak valamennyien a Gát utcai mozgalmi központban és képzésük folyamatosan tartott minden nap, a munka utáni időben, az esti órákban.

 

   A vezetőképzés másik helye a nyári táborokban volt. 1938 előtt ismeretlen volt nálunk a nyári fizetett szabadság. A KIOE követelése volt az, amely eredményre vezetett és a parlament törvényben biztosított valamennyi iparitanuló számára fizetett szabadságot. Már 1937-38-ban Haklik Lajos igen alapos munkát végzett a Nógrád-Magyarkút-i táborban. A Krisztus Király plébánia pincéjében működő Központi Úttörő Kör alapjait is itt vetette meg. 1939-től kezdődően rendszeres apostoli munkát folytattunk az akkori társadalombiztosító, az OTI által szervezett táborokban, ahol minden nyáron az ipari tanulók ezrei vehettek részt ingyenes nyaraltatásban. Ezekből a táborokból számos fiatal került közénk, de nem csak a fiatalok, hanem a táborvezetők is csatlakoztak hozzánk. Közülük később tanoncotthonaink fiatal vezetői lettek. Az újonnan hozzánk csatlakozott fiatal vezetők közül is magasan kiemelkedett Urbán János tanárjelölt, aki előbb a terézvárosi, Hunyadi téri otthonunkat vezette, majd később élére állt a Csonka János Gépgyárban működő iparitanuló-iskolának és bentlakásos internátusnak. Urbán János karizmatikus egyéniség volt, aki tömegeket tudott megmozgatni. Egész életét a mozgalom ügyének szentelte. Az említett fiatalok valamennyien Haklik Lajos szellemi irányítását tartották útmutatónak. Az ő tanításán nevelődtek, az ő irányítása alá helyezték magukat. Lajos bá szorgalmasan járta a nyári táborokat és folytonosan előadásokat tartott.

 

   A nyár végén kezdődtek meg a vidéki kiszállások. Nagy körutak következtek, amelyek keretében felkereste a különböző vidéki városokat, az egyházmegyei és szerzetesi szemináriumokat, ahol mindenütt nagy érdeklődéssel hallgatták egészen különleges előadás módját. A püspökök odaültették asztalukhoz, és hosszan érdeklődtek a sajátos módszere felől. Amikor sor került a korábban elszakított területek visszacsatolására, akkor előbb a Felvidéken, majd Erdélyben járt be hatalmas távolságokat, hogy a KIOE eszmeiségét, apostoli tevékenységének módszerét elterjessze.

   1943-ban, amikor a mozgalom egyházi elnöke, a később mártírhalált halt győri püspök volt, megkezdődött a vidéki tanfolyamok sorozata. Az első ilyen tanfolyamok Dunaalmáson voltak és azon a Győri Egyházmegye valamennyi városának és ipartelepének küldöttei ott voltak. Ezek befejezését követően indult Lajos bá arra az útra, amelynek keretében felkereste a tanfolyamon részt vett fiatalokat, a lakóhelyükön is. Számomra nagy élmény volt ez az út, amelyre elkísértem őt.

 

   Később Lábatlanban, a cement gyárban, majd Dorogon, a bányász fiatalok számára, a bányászok művelődési otthonában volt, hasonló tanfolyamunk. Ilyenkor hetekig együtt lehettem Lajos bával, és közvetlen közelből figyelhettem azt a fáradhatatlan és szívós munkát, amit a fiatalok körében folytatott. Híre-neve futótűzként terjedt, és ahol megjelent, mindig nagy tömegek várták. A Gödöllő melletti, máriabesnyői karmelita kolostorban tartott tanfolyamot meglátogatta Péteri József váci püspök. Izgalmas párbeszédet folytatott Lajos bával. A Szobon tartott vezetőképzőt, amelynek a lazaristák ottani anyaháza adott otthont. A tanfolyamot Serédy Jusztinián bíboros személyesen kereste fel. Az ott tartott bemutató, mintagyűlés munkájába a bíboros is bekapcsolódott, és amikor a részvevőknek példákkal kellett alátámasztaniuk érveléseiket, a bíboros elmondta, hogy az ő édesapja tetőfedő mester volt. A családban, az inasgyerekek családtagként éltek, és a bíboros számos hozzájuk fűződő élményét mondta el a gyűlés részvevőinek. Ilyen fajta közvetlen találkozásra, az egyház vezetőivel való személyes kapcsolatfelvételre, csak Lajos rendkívüli egyénisége révén tudtunk alkalmat teremteni. A „MAGYAR MUNKÁSIFJÚ” színes beszámolóban méltatta a tanfolyamokat.

 

   Az egyházi vezetők, a püspökök, sőt a papok jelentős része sem  tartotta sokra az apostolkodást. Angyalföldön a jól működő csoportban a gyerekek mindig ott voltak a gyűléseken. Megszokták és elvárták, hogy ott legyen köztük a káplán. A káplán azonban nem jött el a gyűlésre. Lajos próbálta menteni a becsületet. Elmondta, hogy a papnak nincsen kötött munkaideje. Neki mindig készen kell állnia, hogy jegyesoktatást tartson, misézzen, gyóntasson. Ha a káplán nem jött el a gyűlésre, biztosan valami fontos oka van.

 

   Van ám! – mondta nagy dühösen az egyik fiú. Ott kártyázik az urakkal  a Katolikus Körben, ahonnan kitúrtak bennünket.

 

   Lajos megkérte az egyik fiút, hogy menjen át a Katolikus Körbe és kérje meg a káplánt, hogy jöjjön át hozzájuk. A káplán hamarosan jött is és őszintén megvallotta, hogy a kártyázás miatt nem jött a gyűlésre, de megígérte, hogy ilyen többé nem lesz. Ez jó hatással volt a fiúkra.

 

   Egyik alkalommal Székesfehérváron volt tanfolyam, a katolikus ifjúsági szervezetek vezetői számára. Általános elégedettség volt az uralkodó hangulat. Mindenki dicsekedett, milyen jól mennek a dolgok. A püspök külön kiemelte, hogy úgy tűnik nincsen szükség más ifjúsági szervezetre, elegendő a cserkészet, mert az a fiatalok minden gondját meg tudja oldani. A budakalászi csoportból egy munkásfiú, Scherer György jelentkezett hozzászólásra.

 

„Püspök Atya! Én sok olyan problémát ismerek, amiről itt egyáltalán nem esett szó. A különféle szervezetek képviselői elmondták, mi mindennel foglalkoznak. A KALOT még kupec tanfolyamot is tartott, hogy a gazdák hogyan tudják legjobban értékesíteni a terményeiket. Arról azonban senki egy szót nem szólt, hogy nekünk apostoli küldetésünk van és a társaink között terjesztenünk kell a keresztényi hitet, és életünket a katolikus hit értékeinek megfelelően kell élnünk. Az emberek távol élnek az Egyháztól, az élet tele van gondokkal, bűnökkel. Vajon kapunk-e elégséges támogatást, tanítást ahhoz, hogy igaz keresztény életet tudjunk élni?”

 

A püspök elgondolkodott a felvetésen és azt mondta, Gyurka, holnap erről a kérdésről neked kell előadást tartanod. Gyurka meg is tartotta az előadást és nagy sikert aratott, mert az előadása arról szólt, hogy náluk, a csoportban, az úttörőkörben a fiuk milyen gyakorlati apostolkodást folytatnak. A beszéd tele volt szőve megtörtént eseményekkel és csupa olyan történettel, amelyek a mindennapi életben rendre előfordulnak, de megoldásukra senki nem vállalkozik.

 

   A papok hozzáállása a munkások pasztorálásához érdekesen alakult. Az egyértelmű volt, hogy ők magukat inkább a középosztálybeliek közé sorolták. Szívesebben barátkoztak, beszélgettek az értelmiségiekkel. Az egyszerűbb emberektől pedig egyfajta szolgai alázatot vártak el. Azt akarták, hogy hivatásuk miatt tiszteljék és becsüljék őket. Ennek azonban gátat szabott az a szakadék, amely nem volt képes lehetővé tenni az őszinte párbeszédet. Odáig jutottunk, hogy már csak a gyóntatószék volt az egyetlen hely, ahol szóba álltak velünk. Márpedig csak a bűnökről beszélni, nagyon is egyoldalú dolog. Nekünk nem a folytonos visszahúzódás, csupán a terhek cipelése a feladatunk, hanem egymást segítve valami közös célért kell szakadatlan tevékenykednünk. Ennek a szakadatlan tevékenységnek pedig az alapja a szeretet. Észre kell venni a másikban is az embert, az ő személyes méltóságát, amit ajándékképpen valamennyien a Teremtőtől kaptunk. Sok jó szándékú plébános mindent biztosított a csoport megszervezéséhez. Adtak helyiséget, télen fűtést, mindent, ami csak kellett, de közvetlen beszélgetésre soha nem volt lehetőség. Ez úgy tűnt, mintha méltóságon aluli leereszkedés lett volna. Lajos a jelenségről így beszélt:

 

A Krisztus Király plébánia plébánosa is olyan ember volt, aki sokat adott a társadalmi rangra. Valamikor, mielőtt pap lett volna, katonatisztként végigharcolta az első világháborút, még vitézi címet is kapott. Ő azok közé tartozott, akik képtelenek voltak két értelmes szót beszélgetni az egyszerű hívekkel. A munkásfiatalok tőle szeretetet, bizalmat vártak, ő pedig feltétlen elismerést, tiszteletet. Egy dologban azonban más volt, mint a többi pap. Belátta ennek a magatartásának a helytelenségét és a támogatásunkra minden tőle telhetőt megadott. A káplánt rendszeresen átküldte a tanoncotthonba, hogy foglalkozzon az ott lakókkal. Sőt egy idő után azt is észre- vette, mennyire őszinte a fiatalok iránta tanúsított ragaszkodása és akkor ő maga is törekedett annak a viszonzására. Egy új jelenség volt az, amit mi meg akartunk honosítani az Egyházban. Nagy türelemmel és szeretettel kellett dolgoznunk, hogy a céljainkat elérhessük.

 

  

 

Amikor az angyalföldi plébánosnak azt bizonygattam, mennyire fontos, hogy egy szervezetet hozzunk létre a munkásfiatalok számára, azt kérdezte, minek az? Egyszerűen kiadom az utasítást a leventeoktatónak, és berendeli a gyerekeket vasárnap a misére. Ott sorra meggyóntatjuk, és aztán megáldoztatjuk őket. Aki nem jön, annak az oktató legközelebb lekever egy jó nagy pofont. Ilyen egyszerű a dolog. Azt mondtam neki erre, hogy Jézus Krisztus nem azt akarja, hogy a gyerekek parancsszóra gyónjanak és áldozzanak. Lélek, meggyőződés nélkül ezt nem lehet csinálni. Én tudok olyan esetről is, amikor az Oltáriszentséget kiköpték, meggyalázták. Amikor áldozás előtt kolbászt ettek. Hosszan beszélgettünk, mire sikerült rávennem, segítsen a munkámban.

 

   Voltak olyan kerületek, ahol már eleve olyan volt a lakosság összetétele, hogy csak elvétve lehetett itt-ott egy-egy munkásfiút találni. Ilyen volt a belváros, de még ott is tudtunk életképes csoportot szervezni, csak több utánjárásra találtunk rá a fiúkra.”

 

   Lajos egy alkalommal egy erdélyi városba látogatott. A plébános nem akart vele időt tölteni. Arra hivatkozott, mennyi dolga van. Most is temetni kell mennie. Lajos azt felelte, neki van ideje bőven, szívesen elkíséri a papot a temetőbe. A temetésen mindössze néhány ember vett részt. Egy kis újszülöttet temettek. A család legényke fia vitte a menet elején a keresztet. Mögötte ment az édesapa, a kicsiny koporsóval. A koporsó mögött ment az édesanya. Őket követte a pap és Lajos. Nyomorúságos, szegény temetés volt. Még csak nem is sírt senki. Mikor a szertartást befejezték, a pap kissé távolabb megállt, hogy megvárja Lajost. Lajos azonban előbb odalépett a szülőkhöz, kezet fogott velük és néhány együtt érző szót is mondott. A szülők nyelve megeredt és elsírták magukat. Látszott, mennyire meghatódtak az őszinte együttérzéstől. Lajos még egy fényképet is készített a frissen hantolt sírról. Aztán visszament a pappal a plébániára. Útközben beszélgettek.

 

"Miért nem volt egy szava sem a gyászolókhoz?”

 

„Mert nem érdemlik meg. Meg kell érezniük, hogy az Isten áldása nem kíséri azoknak az életét, akik nem kötnek egyházi házasságot.”

 

   Útközben összetalálkoztak egy elegáns öltözetű, kifestett hölggyel, aki tele volt aggatva ékszerekkel. A pap tisztelettel és kézcsókkal köszöntötte. Lajos megjegyezte, ha az Egyház büntetni tud, akkor miért nem bünteti meg ezt a nőt? Miért kellene megbüntetni? Kérdezte a pap, hiszen ez a nő a legjobb barátomnak a felesége. Lajos erre csak annyit mondott, amikor ilyen nagy a nyomor mindenütt, akkor az ilyeneket, akik a koldusok előtt az ékszereikkel hivalkodnak, bizony meg kellene büntetni. A pap erélyesen tiltakozott, de Lajos már nem vitatkozott vele tovább.

 

   Este Lajos vacsorára volt hivatalos a helyi püspökhöz. Mialatt vacsoráztak elpanaszolta, nem árulkodni akar, de szerinte a papok magatartásában jókora anti-szocializmus található és ezt ki kellene küszöbölni. Jézus Krisztus földi életében nem akik a koldusok előtt az ékszereikkel hivalkodnak, bizony meg kellene büntetni. A pap erélyesen tiltakozott, de Lajos már nem vitatkozott vele tovább.

 

   Este Lajos vacsorára volt hivatalos a helyi püspökhöz. Mialatt vacsoráztak, elpanaszolta, nem akar árulkodni, de szerinte jókora antiszocializmus található a papok magatartásában és ezt ki kellene küszöbölni. Jézus Krisztus földi életében nem ilyen magatartást tanúsított a szegényekkel szemben.

 

   Lajos szavaira a püspök dühbe gurult:

 

„Idefigyeljen, én negyven évig voltam plébános és soha egyszer nem fogtam kezet a híveimmel, mégis szerettek.”

 

Lajos erre csak annyit válaszolt, eddig ez így volt, de most egymás világ lesz, olyan, amikor már a hívek nem fogják szeretni azokat a papokat, akik őket nem szeretik. A püspök erre azt válaszolta, maguk csak arra tanítsák a fiatalokat, hogy szorgalmasan dolgozzanak! Lajos erre csak annyit válaszolt, majd ha az egyház mindössze egy főbűnt fog tanítani, akkor mi is elfogadjuk ezt. De amíg az Egyház szerint hét főbűn van, addig mi mást is tanítani fogunk. A püspök ekkor felállt, kezet fogott vele és csak ennyit mondott: „ Végeztünk!”

 

   Másnap este ismét közös volt a vacsora. A püspök demokratikus gondolkodására jellemző volt, hogy ott voltak nála a vacsorán a teológiai tanárok is. A püspök Lajost bemutatta a társaságnak és úgy beszélt róla, mint akinek érdekes meglátásai vannak. Felkérte Lajost, hogy néhány szóval vázolja fel az ország, az egyház pillanatnyi állapotát. A felkérés oka az lehetett, hogy az alig néhány hónapja visszacsatolt erdélyi területen a megfelelő hírszolgáltató eszközök hiányában az anyaországi körülmények nem voltak elég ismertek, még a vezető papi körökben sem. Lajos megkérdezte, miről szeretnének hallani. Általános vélemény volt, hogy azt akarták tudni, vajon mi az egyház véleménye a szélső jobboldali politikai pártokról, személyesen Szálasi Ferenc nyilas vezér tevékenységéről?

 

   Kiderült, hogy az egyik helyi újság német származású és velük szimpatizáló szerkesztője dicsérő hangú cikket írt Szálasiról. Kiemelte, hogy milyen buzgó, vallásos ember, stb. Lajos egészen röviden válaszolt. Felhívta a figyelmet azoknak a lapoknak a véleményére, amelyek a fővárosban a katolikus Egyház állásfoglalását osztják. Azok a nézetek, amelyeket Szálasi képvisel nem egyeztethetőek össze az Egyház tanításával.

 

   Lajos másnap indult vissza Budapestre. A püspök bekopogott hozzá. Jött elbúcsúzni.

 

„Szeretném megköszönni Önnek az őszinte szavait. Utólag végiggondolva el kell ismernem, mennyire igaza volt a megnyilatkozásaiban. Ezt pedig annak a szervezetnek küldöm, amelyik ilyen hitükhöz hű, becsületes fiatalokat nevel” –mondta és ezzel egy pénzes borítékot tett az asztalra.

 

 

 

   A megnövekedett feladatok egyre inkább akadályozták Lajost abban, hogy a kis, helyi csoportok munkáját irányítsa. Neki országos méretekben kellett gondolkodnia s ezért egyre nőtt a vidéki utak, a különféle tanfolyamok és vezetőképzők száma. Nagy segítség volt munkájában Kertész László, aki minden szempontból jól egészítette ki azt a munkát, amit Lajos végzett. Lajos remekül adott elő, László nagyszerűen rendezett. Lajos inkább volt a szó, László az írás mestere. Lajos kedvelte a nagy, látványos vitákat,

ilyenkor elemében volt, sziporkázóan érvelt, támadott. László maga volt a csendes hallgatagság. Ő csak a mosolyig jutott el és áradt belőle a szeretet. Lajos körül dűltek a fiatalok a nevetéstől, érveléseit azonnal elfogadták. László, aki átvette Lajostól az angyalföldi csoportokat részletes alapossággal szervezett új csoportokat a Vizafogóban, a Babér utcai, a Rokolya utcai, a Béke téri plébániákon, sőt átment a vasút túloldalán fekvő zuglói területre is és Herminamezőn és a Bosnyák téren is újabb csoportot szervezett. Ugyanakkor Újpesten két csoport is alakult. Az egyik a szaléziak Baross utcai intézetében, a másik az akkor alakuló, Nap utcai plébánia területén a Rózsa utcában. Rákospalotán is megindult a szervezőmunka és előbb a szaléziak anyaházában, a Clarisseumban, majd a főplébánián és a MÁV telepen alakult újabb csoport. Kalocsai János szervezte az Auguszta telepieket, de kijárt Pestszenterzsébetre a főplébániára és a Szabó telepre is. Újabb csoportot szervezett Dunaharasztin és Csepelen. Fivére, Emil főként Budán dolgozott. Elsősorban az Ürömi úti plébánián, Kövi Márián, Római-fürdőn, de volt csoportunk a budai ferences plébánián és a Városmajorban is. A város belső területeinek munkáját néhány ügyes tanoncotthonban felnőtt vezető vette át. Ők szerveztek csoportot a Damjanich utcai Regnum plébánián, a Teréz és az Erzsébetvárosban, a Szent István bazilika plébánián és a Belvárosi plébánián. Ha pedig a Belvárosról szó esik, meg kell említeni egy lelkes tanítót, aki ott a csoportot megszervezte, és hosszú évekig irányította. Ott tűnt fel egy sovány, kis kamasz fiú. aki tokkészítő inas volt. Kamarás Ferenc volt a neve és lelkesen sportolt, focizott és asztaliteniszezett. Kamarás Ferencnek jó adottságai voltak a tanuláshoz és irodalmi munkásságát évről évre csiszolta, fejlesztette. Számos verset, prózai munkát, színdarabot írt és a Rákosi rendszer idején, amikor nem jelenhettek meg a mi szellemiségünk írásai, a Magyar Rádióban gyakran szerepelt gyermekmeséivel. Kamarás igen jelentős munkát végzett a belső budapesti kerületek csoportjaiban, később, a KIOE központ ajánlásával vezető munkatársa lett az újonnan alakult Állami Tanonc Munkaközvetítő Hivatalnak. Ennek megszűnte, tehát 1945 után tanoncotthon-vezetőként is dolgozott.

 

   Így bontakozott ki lassan Lajos elképzelése nyomán előbb a budapesti szervezetek központilag irányított tevékenysége, majd ezt követően egyre erősödött a mozgalom vidéki munkája. Mindezt egyedül képtelenség volt ellátni és üzemeltetni. Ezt segítette a központ hivatásos munkatársi gárdájának növelése. 1942-től folyamatosan gyarapodott a hivatásos titkárok száma. Előbb Hollai Ferenc, majd Ragoncsa István, azután Varga István, Tóth Ráfael és Vass Ferenc dolgoztak a központban. Ugyanakkor számosan megtartva eredeti munkahelyeiket, a maguk módján, szabadidejük teljes átadásával dolgoztak a mozgalomért. Ezeknek a fiataloknak jelentős része a tanoncotthonok lakóiból került ki, de szinte valamennyi hivatásos munkatársának voltak állandó besegítőik.

 

 

 

   Haklik Lajosnak Gyöngy Ferenc műszerész, Kolocz Géza esztergályos, Csapó Imre

   esztergályos, Sinka Miklós lakatos, Veres Imre fényképész.

 

   Kertész Lászlónak Szili István kereskedő-segéd, Baumann Jenő lakatos, Keresztessi

   György fogtechnikus, Benyó Gusztáv írógép-műszerész, Doszpot István festék-

   kereskedősegéd, Czigler László villanyszerelő, Bősz György villamos kalauz.

 

   Kalocsai János mellett Légráfi Ferenc lakatos, Fajta János vasöntő, és Fajta György

   mintakészítő, Lieszkovszky József szabó, Kiszt László lakatos dolgoztak.

 

   Kovács Tibor segítője volt Hecsei József cipész, Ludányi Gyula műszerész, Ludányi

   Pál cukrász, Radics György elektrotehnikus, Varga István címfestő, Bajai Andor

   lakatos.

 

   Pap János segítője Csermely Ferenc lakatos és Vörös Gyula könyvkötő.

 

   Kiss Ernő-t számos tanoncotthonbeli lakó, illetve ifjú vezető támogatta, köztük a 

   legismertebbek Elter Tamás motorszerelő, Balla László irógép-műszerész.

 

   Radics Sándor segítője volt Tátrai György asztalos.

 

   Urbán János segítője Hecsei Pál esztergályos, Benedek József esztergályos.

 

   Tóth Ráfaelt segítette Kiss Gyula vésnök, Scherer György kötszövő, Karai József és

   Karai György tehnikusok.

 

   Ragoncsa István segítői: Golács Rezső kesztyűs, Virág Ferenc optikus, Sándor István

   nyomdász, Gedai Károly asztalos és Gedai Imre asztalos,  Ungrischspeck József

   szerelő, Burkus András ács-állványozó és Máriáss András idomszerész.

 

   Már ez a szűk felsorolás is jól mutatja, hogy az eredetileg Haklik Lajos vezette szervezeti munka alig három-négy esztendő alatt kilenc vezető vállára került át. Csak így vált lehetségessé, hogy Haklik Lajos egyre inkább az országos szervezkedés élére állhasson. Ugyanakkor a vidéki szervezést folyamatosan Hollai Ferenc vette át. A vidéki munkába jelentős területet vállaltak a pap főtitkárok és titkárok, illetve a jezsuiták részéről hozzánk delegált páterek.

 

   Különösen kitűnt munkájával dr. Rokonai József váci, dr. Oross István veszprémi, Gálos József győri, Erdélyi József esztergomi, Gellért József veszprémi, Gímes Gyula csanádi, Szécsi Gyula rozsnyói egyházmegyések és a két jezsuita : P. Polgár András SJ, P. Bodai Jenő SJ.

 

   1943-tól már folyamatosan folytak a különböző vezetőképzők. A pesti székházban (kétesztendős Munkásifjú Akadémia, két egyesztendős, bentlakásos titkárképző, újságíró tanfolyam.

 

 

 

   Vidéken is számos tanfolyam került szervezésre. Közülük is a legemlékezetesebbek:

 

 

1943 Dunaalmás, Győr, Pécs, Kolozsvár.

1944 Veszprém, Máriabesnyő, Lábatlan, Dorog, Szob, Csízfürdő.

 

 

 

A nyári táborok legjelentősebbjei:

 

1937 Nógrád-Magyarkút,

1939 Gutor (Felvidék),

1940 Pilisszentlászló,

1941 Balatonberény,

1942 Balatonberény,

1943 Csízfürdő,

1944 Balatonberény, Püspöklelle, Csongrád,

1946 Dunakeszi, Almásháza,

1947 Csongrád, Balatonfenyves.

 

   Haklik Lajos ezeket a tanfolyamokat, vezetőképzőket és táborokat fáradhatatlanul járta és előadásaival a fiatal vezetők százait képezte, vezette.

 

   A törést a munkában 1944 tavaszán, a budapesti bombázások megkezdődése okozta. Ettől kezdve alaposan meg kellett fontolni, hol, mit akarunk rendezni, nehogy a fiatalok testi épségét kockáztassuk. Ezért aztán főleg a vidéki munka került előtérbe.

 

   Ugyancsak vidéken dolgoztunk igen alaposan az ostrom, a háború utáni években.

 

   Haklik Lajos az ostrom alatt végig a Krisztus Király tanoncotthonban lakott. Ott vele volt a tanoncotthon lakóinak jelentős része. Ezek közül többen, a behívó parancs megtagadása miatt, katonaszökevények voltak. 1944 októberét követően, a nyilas karhatalmi szervek rendszeresen razziát tartottak az otthonokban. Haklik Lajos fiataljai közül azok, akiknek félnivalójuk volt, ilyenkor az otthonnak a körúttal párhuzamos Rökk Szilárd utcára néző ablakain kiugráltak és a falhoz lapulva várták meg a razzia végét. Aztán szépen visszamásztak az otthonba. Haklik Lajos felügyelete alatt az otthon lakói szerencsésen túlélték a közel másfél hónapig tartó ostromot. A háború után súlyos helyzetbe kerültek a tanoncotthonok. Különösen nehéz volt a legszükségesebb élelmiszer ellátás biztosítása. Lajost ekkor családostól beköltöztették a Gát utcai központba. A ház udvari szárnyépületének első emeletén kapott lakást. A kommunista belügyminiszter, Rajk László 1946. november 2-án kelt rendeletével a mozgalmat feloszlatta. Néhány nap múlva a mozgalom új néven, kizárólag egyházközségi szervezetként újjászületett és tovább dolgozott. Ekkor a kommunisták a kifejezetten az egyházközségekhez kötődő szervezetekhez még nem mertek hozzányúlni. Az új szervezet munkáját azért minden lehetséges módon akadályozták. Az ország ismét elveszítette a korábban visszacsatolt területeit. Az ottani csoportjainkból, különösen a délvidékiek, az újvidéki csoportjaink tagjai jöttek csoportosan, illegálisan Budapestre.

 

 

Megszálltak a központi házban és aztán hamarosan mentek tovább emigrációba, valamelyik nyugati országba. Lajos egykori növendékei közül is sokan útra keltek. Veres Imre Buenos Airesig ment el, ott telepedett le Argentínában.

 

   Haklik Lajos utolsó, zseniális kezdeményezésére 1946 nyarán került sor. Ebben az időben a Gát utcai székházban gyűjtötte össze az összes budapesti nagyüzemek tanműhelyeinek vezetőit. Havonta találkoztak ott a GAMMA, a MÁVAG, a GANZ

 

VILLAMOSSÁGI GYÁR,  az ORION RÁDIÓGYÁR,  a STANDARD HIRADÁS-TEHNIKAI GYÁR, az újpesti EGYESÜLT IZZÓLÁMPA GYÁR és a lágymányosi CSONKA GÉPGYÁR tanműhely vezetői. Itt került megvitatásra a tanoncoktatás legújabb módszere, a fiatalok szakmai tudásának hatásos növelése, erkölcsi, kulturális nevelésének biztosítása. Az oktatás felelős vezetői nagy örömmel fogadták a kezdeményezést és egészen az említett üzemek állami tulajdonba vételéig Lajos vezetésével, egyeztették elképzeléseiket és tartottak kölcsönös tájékozódó látogatásokat egymás üzemeiben.

 

   A központ minden akadékoskodás ellenére még évekig elevenen élt, pedig 1948 júniusától kezdve már megkezdődtek a fiatal vezetők letartóztatásai. Internálásra került Hollai Ferenc, Ragoncsa István, Doszpot István, Emmerling Károly, Emmerling György, Nika Miklós és Hetényi József. Később a Gát utcai házból újabb ott lakó egyetemistákat hurcolt el az ÁVO, ekkor tartóztatták le Henis Bélát is, aki a MALÉV Ferihegyi repülőterén dolgozott szerelőként és ott is lakott.

 

   1952. augusztus utolsó hetében került sor Ikvay László főtitkár elhelyezésére. Szécsénybe került káplánnak, de alig érkezett oda, az ÁVO egyik éjjel elrabolta őt. Hamarosan Népbíróság elé állították és koholt vádakkal 14 év börtönre ítélték. László atya 1956. október derekán szabadult. De 1961. február 7.-én ismét letartóztatták, újra elítélték nyolc esztendőre. 1964 őszén szabadult, de minden papi tevékenységtől eltiltották őt. 1968-ban a hatóságok hontalanként kiűzték az országból. 1976. május 20-án halt meg, szívinfarktus miatt.

 

   1948 júniusában Nyugatra távozott dr. Rokonai József. Hamarosan Japánba, Tokyoba került misszionáriusnak. 35 esztendőt töltött Japánban, illetve Brazíliában, Parana államban, az őserdőben, az odatelepült japán parasztok és indiánok között. Aztán 1983 tavaszán visszajött Magyarországra. Vele egyidőben disszidált Erdélyi József is. Ő Madridba került. Hamarosan csontrák miatt mindkét lábát amputálták és ebbe bele is halt. Ugyanakkor a Gát utcai házban tevékenykedő papok közül Kiss László, Döme János, Hagyó József és Tury Lajos, szintén koholt vádak alapján éveket töltöttek börtönben, a szalézi Sándor István testvért pedig, aki a rákospalotai csoportunk vezetője volt, két munkásfiatallal együtt 1953. júniusában a budapesti Gyűjtőfogházban felakasztották. Ezek voltak a hatalom intő jelei, hogy mi lesz a sorsa azoknak, akik a mozgalom szellemiségét nem csak élik, de továbbadni is szándékoznak.

 

   1948 nyarán került sor a tanoncotthonok felszámolására. A fiatalokat más helyre költöztették, a volt otthonvezetőket egy nagy, közös társbérletbe költöztették össze a Bajcsy Zsilinszky úti volt Szent István Tanoncotthon helyiségébe. Ott lakott Kamarás Ferenc, Kertész László, Varga István és Varga József is. Ideig, óráig még megmaradt a felújított Toldi Ferenc utcai, volt Kalazantínus Otthon, de 1949 nyarán már az ott lakó Doszpot Istvánnak családostól be kellett költöznie a Gát utcába. Az épület felszámolását nehezítette, hogy az ottani kápolnát rendbe hozva, nyilvános templomként üzemeltettük. A kerületi tanács azonban arra hivatkozott, hogy az épület életveszélyes, az intézetet lezárta. A még ott lakó két marianista pap testvért a ház elhagyására kényszerítették.

 

Aztán röviddel ezután ismét megnyitották, de akkor már szakmunkástanuló intézetként üzemeltették. Bármilyen hihetetlen, többé már nem volt szó semmiféle életveszélyről.

 

   1952 szeptember derekán, egy KÖZELBIZ nevű hivataltól, váratlan értesítést kaptak az utolsó bástyánk, a Gát utcai ház lakói. A fura mozaiknév mögött tulajdonképpen az Államvédelmi Hatóság egyik intézménye rejtőzött. Ez a hivatal volt illetékes felszámolni a rendszer számára kellemetlen házakat, régi mozgalmi központokat. Egy hónap alatt ki kellett üríteni a volt székházat és az ott lakókat a szélrózsa minden irányába szétköltöztették. Voltak, akik az Astóriával szemben, egy modern bérház félemeletén kaptak lakást, egy-egy kis üzlethelyiségben. Ide került Ikvay László atya idős édesanyja, a két Csenki testvér és néhány kiskunfélegyházi fiatal. Doszpot István és családja, valamint Máriáss András az V. kerületben kaptak lakást, Volt, aki Kispestre, mások Kelenföldre, illetve Zuglóba kerültek. Haklik Lajos a közeli Sobieski Jánosutcában kapott lakást.

 

   A KIOE egykor függetlenített, hivatásos munkatársai igyekeztek mielőbb valami munkalehetőség után nézni. Kertész László az Irodagépipari Vállalathoz került, ahol tekercselőként dolgozott. Varga István egy nagyobb festőipari vállaltnál kapott művezetői állást és sokáig vezette a parlament belső, felújítási festőmunkáit. Kamarás Ferenc és Tóth Ráfael ekkor egy kőbányai lakatosárút gyártó ipari szövetkezetben dolgoztak. Az ő segítségükkel számos volt vezetőnk kapott állást a szövetkezetben. Ott dolgozott Légrádi Ferenc, Csonka Piroska, Kalocsai János és odatették az iparitanulók oktatásának élére Haklik Lajost. Lajos innen került nyugdíjba, amikor betöltötte a nyugdíj korhatárt.

 

   A nyugdíjas éveket Lajos azzal is hasznosította, hogy rendszeresen felkereste a régi vezetőket. Ő volt az, aki közöttünk a kapcsolatokat folyamatosan ápolta. Reggelenként villamossal ment a Kerepesi temetőben levő kápolnába, ahol naponta ministrált. 1980 márciusában, egy reggelen, amikor ismét ministrálni ment, a 24-es villamos Ernő utcai megállójánál, figyelmetlenül, az éppen kiinduló villamos elé lépett. A jármű elütötte és Lajos eszméletét vesztve zuhant a földre. A kihívott mentők azonnal kórházba szállították, de néhány nap múlva, anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna, meghalt. A tragikus esemény híre Sydneyben ért el, ahová akkor Doszpot István meghívására Máriáss Andrással együtt három hónapra kiutaztunk. A magyar plébánián a halálhír vételét követően gyászmise volt, amelyet P. Pálinkás István verbita misszionárius atya mondott. Ezen a szentmisén nagy számban jelentek meg a kinti magyarok és legtöbbjük az elhangzott megemlékező prédikációból értesült Haklik Lajos éléetéről, tevékenységéről.

 

 

  Temetésére a Farkasréti temetőben került sor. Haláláról, az akkori szigorú cenzúra ellenére, Magyar Ferenc az ÚJ EMBER főszerkesztője terjedelmes cikkben adott hírt. Visszaemlékezésében elismerő szavakkal méltatta Haklik Lajos páratlan életútját és apostoli tevékenységét.

 

*

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hollai   Ferenc

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

H A K L I K   L A J O S

 

 

É L E T T Ö R T É N E T E

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hangszalagra rögzített elbeszélése alapján

 

2 0 0 2