Belépés

 

Szalai Erzsébet:


Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság

 

 

 

Kik voltak a munkások a létezett szocializmusban? Kik ők ma, hogyan élnek, és mit gondolnak? E tanulmány hang a csendben, mind a közbeszéd, mind az akadémiai viták tekintetében, ahonnan a munkásság kérdése száműződött.

 

A politikai rendszerváltás idején a Magyar Szocialista Munkáspárt utódpártjának első ténykedései közé tartozott a „munkás” jelzőtől való megszabadulás. A társadalom több mint negyven százalékát kitevő munkásságot azóta sem emlegetik sem a politikai elit, sem az értelmiség köreiben, és aki ezt mégis megteszi, az súlyos illetlenséget követ el...
A politikai rendszerváltást követő gazdasági rendszerváltás igen eltérően érintette a munkásság különböző rétegeit. Tény azonban, hogy a gazdasági rendszerváltást jelentő eredeti tőke- és jövedelem-átcsoportosítás – melynek révén a javaknak a társadalom többségétől annak kisebbsége felé történő átszivattyúzása ment végbe (Szalai, 2001) – kárvallottjai sorában a munkásság többsége az egészen deprivált, szegény, a munkaerőpiacról véglegesen kiszorult rétegek után legalábbis a második helyet foglalja el (Kolosi-Róbert, 2004). (Sőt, a két társadalmi csoportnak határozottan kimutatható közös halmaza (Gábos-Szívós, 2004]). Ezt az is mutatja, hogy a 2002-es választási kampányig a munkajövedelmek a termelékenységnél és a tőkejövedelmeknél lényegesen lassabban nőttek (Pitti, 2004; Vigh, 2004), és ma, a „jóléti rendszerváltás” lezárultával (kudarcba fulladásával) ez a tendencia tovább folytatódik. Írásomban a munkásság közelmúltbeli és jelenlegi helyzetét próbálom meg körüljárni. Ez egyfelől szükségessé teszi magának a munkásság fogalmának a definiálását, de másfelől elengedhetetlenné a tulajdonviszonyok és a társadalomszerkezet kérdésének rövid felvillantását is.
A tanulmány egyik fontos bázisát saját empirikus munkás-kutatásaim jelentik, melyek döntően mélyinterjúkon alapszanak. Ezek számossága - munkatársaimmal 1984-ben 42, 2003-ban 49 munkással sikerült beszélgetnünk - azonban korlátozza a tanulmány néhány állításának erejét. (1984-es kutatásaimat egy később idézendő tanulmányban foglaltam össze.) Vagyis a jövőben még további empirikus kutatásokra lesz szükség.

A munkásság fogalma

A munkásság korunkban már közel sem azonos a „kalapácsos” munkás alakjával, aki kék overallt öltve a szenet fejti, vagy a kohóban izzad. Ilyen rétegei is vannak még, de a munkássághoz tartoznak például a nem termelésirányító informatikai mérnökök is. Definíciószerűen: munkások azok, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és (de) ezen belül sem „irányítástechnika”, sem más szellemi szempontból nem töltenek be vezető pozíciót. Ez a meghatározás tehát kéttényezős: egyfelől a tőke-munka viszonyban, másfelől a munkamegosztásban elfoglalt helyet tekintik az adott társadalmi réteg (rétegek) megkülönböztetése alapjának.
Eme definíció - korunk új jelenségeinek megfelelően - nem zárja ki, hogy a munkás részesedhessen a profitból: a munkásság tehetősebb része Nyugaton (és egyre inkább nálunk is) kisebb-nagyobb megtakarításait pénzintézeteknél halmozza fel, melyekért osztalékban vagy kamatban részesül - azok pedig a profit részei. Miután azonban egyrészt a profit alapjövedelmeinek csak törtrészét teszi ki, másrészt tudatos „befektetői politikáról” esetében csak igen korlátozottan beszélhetünk, az adott társadalmi réteget (rétegeket) határozottan meg kell különböztetnünk a csakis tőkejövedelmeket realizáló vállalkozók társadalmi csoportjától. Ugyanakkor azokat a vezető menedzsereket, akik jövedelmének bár döntő része szintén munkaerejük áruba bocsátásából származik, de ez a jövedelem össze nem hasonlítható nagyságrenddel haladja meg a munkamegosztás alacsonyabb szintjén elhelyezkedő társadalmi szereplőkét, nem sorolhatjuk a munkássághoz. Ők a tőkések társadalmi csoportjához tartoznak. Sőt, egyes elméletek szerint (például Galbraith, 1971; Lapthorn, 1998 ) egyenesen eme csoport csúcsát alkotják. (De ebbe most nem mennék bele.)
A munkásság fogalmának eme megközelítését a tanulmány egésze teheti relevánssá. A kifejtés során egyik döntő kérdésünk az lesz, hogy vajon a munkásság Magyarországon akár a belátható múltban, akár a jelenlegi újkapitalizmusban létezik-e - megszerveződik-e - egyben munkásosztályként is.

A „szocializmustól” a rendszerváltásig

A létezett szocializmusban a tulajdonjogok a felső pártvezetés jelentette uralkodó rend, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők kezében összpontosulnak (Szalai, 2004 b). Velük szemben több ok miatt sincs mód a „munkásosztály” megszerveződésére. Egyrészt a munkásság is államosítva van, ezért semmi lehetősége nincs különérdekeinek nyílt megfogalmazására és képviseletére. Másrészt – mint azt Kemény István (1972) kutatásaiból tudjuk – az 1950-es évek erőltetett iparosítása egyben a munkásság bár felfelé irányuló, de szervetlen mobilitását is jelenti. Ennek jellemzői, következményei közül a legdöntőbb a munkában betöltött és a lakóhelyen elfoglalt státusok és velük az identitások erős elbizonytalanodása. Ezzel, valamint a társadalom egészének erősen hierarchizált jellegével magyarázható a makro- és mikroközösségek képződésének gyengesége, és ami ezzel jár: az egyéni, atomizált, informális érdekérvényesítés erős dominanciája. (Losonczi Ágnes [1977] korabeli megállapítása szerint: „Amikor a gyarapodás során egy elég széles réteg a szegénység szintjéről kikerülve magabiztosságot szerzett, kevésbé építette a közösséget, és jobban erősítette az individualizmust. Az elnyert átmeneti jobb helyzet féltése pedig rontja az egymás iránti türelmet és az egymást segítő akaratot.”) Végül, a létezett szocializmus mint átmeneti társadalom posztsztálini korszakának történetét végigkísérik a gazdaság piacosítását célzó gazdasági reformok, valamint a második gazdaság hatókörének folyamatos bővülése, melyek azonban egészen eltérően érintik a munkásság különböző rétegeit. A versenyképesebb, piacosodottabb és (vagy) a második gazdaságnak teret adó ágazatok munkásai a folyamat kiteljesedésében, az állami támogatásokból élő válságágazatokban dolgozó munkások viszont annak leállításában, sőt visszafordításában érdekeltek.
Ebből áll elő az a helyzet, hogy a munkásság azon rétegei, amelyeknek pozícióik, érdekérvényesítési lehetőségeik alapján jó esélyük lenne érdekeik nyílt kifejezésére, nem motiváltak ebben, akiknek viszont a nyílt fellépés lehetőségére szükségük lenne, azoknak gyengék a pozícióik és hiányoznak az eszközeik.
E paradoxon közvetlen hatalmi háttere az, hogy az „elitmunkás” és a különböző szintű hatalmi szereplők között a létezett szocializmus kifejlett szakaszának kezdetén (nagyjából az 1960-as évek közepétől) hallgatólagos alku köttetik: eme munkás folyamatosan kiterjesztheti tevékenységét a második gazdaság irányába - miközben az első gazdaságban betöltött pozícióját sem kell feladnia -, cserébe viszont le kell mondania politikai szabadságjogainak gyakorlásáról. Ezen belül arról is, hogy nyílt szolidaritást mutasson gyengébb piaci pozíciójú és gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkező társai iránt.
1984-ben interjúsorozatot folytattam a nagyipari munkásság körében, melynek során a fentiekben vázolt megosztottság elemi erővel mutatkozott meg (Szalai, 1986). Az első törésvonal a második gazdaságba belépni és oda nem belépni képes munkások között húzódik. A munkásság általános életszínvonala az 1970-es évek végétől, 1980-as évek elejétől folyamatosan csökken, pontosabban csakis azok a munkásrétegek képesek a gazdasági megkapaszkodásra, amelyek a második gazdaság különböző intézményeiben (elsősorban a vállalati gazdasági munkaközösségekben) képesnek bizonyulnak az első gazdaságban szerzett jövedelmeik kiegészítésére. (Így beszélt erről egyik középkorú interjúalanyunk, akinek nem volt kiegészítő jövedelme: „És ide tartozik, nem tartozik ide, kinn állunk az utcán sorban négy-öt mázsa szénért. Szóval itt egy akkora rétegződés van! És ha az én egyszerű véleményem számít valamit, az nem tetszik valahogy nekem, hogy azt az összeget összeadják, ami a takarékpénztárban van, és utána egy főre kivetítik. Csak azt nem vetítik ki, hogy hogyan élnek azok, akiknek nem jutott lakás, felneveltek egy generációt, mit nyomorogtunk, hogy tanulni tudjanak, és férjhez adjuk őket.”) A második éles választóvonal a kékgallérosok és a fehérgallérosok (fizikai munkások és „irodisták”) éles ellentéte. Az előbbiek csak mint az általuk megtermelt javak fogyasztóira tekintenek az utóbbiakra. Végül különbség mutatkozik a közéletileg tökéletesen passzív munkások széles tábora és a társadalmi kérdésekben határozott véleményt alkotó munkások között. Utóbbiak sem fogalmaznak meg azonban valamiféle rendszerkritikát, szerintük az éleződő társadalmi-gazdasági problémák „az irányítás korszerűsítésével” orvosolhatók. (Részlet az egyik beszélgetésből: „Fentről úgy kellene szervezni a termelést, hogy az gördülékenyebben menjen, és többet fizessenek a dolgozóknak. Ha a szintet akarom tartani, nekem nem 42 órát kell dolgoznom egy héten, hanem 70-et. Mindennap 12 órát... Hiába tájékoztatnak, nekünk befolyásunk úgysem lehet rá. Az a tapasztalat a 40 év alatt, hogy nem olyan sok befolyása van a dolgozóknak a rendeletekre.)
Általános tendenciaként mutatkozik meg a nyugati fogyasztói modell erősödő vonzereje, és emellett az az érzés, hogy a munkások nem urai saját létfeltételeiknek. (Saját kutatásaim mellett lásd Losonczi, 1977.) Ennek mélyén pedig az a „valóság” áll, hogy a társadalminak nevezett tulajdon nem az ő tulajdonuk, a „munkásállamban” ők csupán elkülönült érdekeik nyílt megfogalmazásának minden lehetőségétől - kezdetben nyílt tiltással, majd egyre inkább a manipuláció eszközével - megfosztott bérmunkások (Szalai, 2004b).


Bár az érdekérvényesítés domináns módja valóban az egyéni, atomizált, informális érdekérvényesítés, mégis van jelentősége a kollektivitáshoz kötődő tradicionális társadalmi minták továbbélésének, és annak, hogy a rendszer hivatalos ideológiájában a közösségiség központi helyet foglal el. A tradicionális minták bázisán ugyanis a közösségiség ideológiájának működésbe lép egy érték- és normateremtő funkciója. És bár a közösségek nem gyakoriak és többnyire fölülről, művi úton, valamint korlátozott funkciók betöltésére jönnek létre, a rendszer már lehiggadt, megállapodott korszakában - részben spontán csoportdinamikai folyamatok hatására - nemritkán képessé válnak valódi közösségi feladatok megvalósítására is. (A korlátozott közösségiség intézményeként működnek többek között a munkahelyi nyilvánosság fórumai, melyek által a belső hatalmi és érdekviszonyok [ezen belül például javadalmazási viszonyok] viszonylag átláthatóak és legalábbis valamelyest befolyásolhatóak.)
Ezt példázza többek között Almási Tamás Kitüntetetten című dokumentumfilmje (2001), mely egy felülről létrehozott, de valódi közösséggé formálódó csoportról, egy főként nőkből álló szocialista brigádról szól. Életükben egyszerre vannak jelen a valódi szolidaritás, a közösségért érzett felelősség, mindennek keretében a kulturális emelkedés (egymás támogatása, hittel végzett társadalmi munka, Móricz Zsigmond, bár kötelezően előírt, de „mégiscsak” olvasása) és a Kádár-rendszer autoriter hatalmi viszonyai, valamint az e viszonyokból közvetlenül levezethető kiskapuk világa. És az erre épülő egyéni számítás (a brigádvezető munkásőrparancsnok férje kis hétvégi házuk építésébe szabadidejükben „bevonja” a parancsnoksága alá tartozó „mezei” munkásőröket).
Sietek hozzátenni: a közösségképződés az adott körülmények között igen sajátos jellegű. Abból adódóan, hogy a csoportok létrejötte az esetek többségében nem szabad elhatározásokon, önkéntes vállalásokon alapul, és a csoportok tagjai nem igazán szabad, autonóm egyének, a csoportok túlhierarchizáltak, tekintélyelvűek, a szereposztások jórészt merevek. Másrészt a csoportok hajlamosak a bezáródásra, a belterjességre. Éppen ebből fakad azonban nagyfokú sérülékenységük, borulékonyságuk is. Vagyis az, hogy a csoportok tagjai nem képesek kollektíven reagálni az őket ért külső kihívásokra, megrázkódtatásokra - ezek szinte egyik pillanatról a másikra a közösségek széteséséhez vezetnek.
A vázolt makro- és mikrorendszerek jellemzői alapján végül is semmi csodálkozni való nincs a munkásságnak a „nagy kihívás”, a létezett szocializmus hatalmi szerkezetét szétrobbantó politikai rendszerváltás, majd a gazdasági rendszerváltás – a privatizáció – megindulásának idején tanúsított nagyfokú passzivitásán. Mindazonáltal az 1989-től (1956-os mintára) szerveződő munkástanács-mozgalomban a munkások egy szűk köre kísérletet tesz arra, hogy a meginduló privatizáció folyamatában képviselje érdekeit (kezdetben a teljes munkás-önigazgatás gondolatával, később a munkavállalói résztulajdon szorgalmazásával). Ezek a törekvések azonban az új politikai és gazdasági elit éles ellenállásába ütköznek, emellett nem találnak hiteles értelmiségi szószólókra sem, ezért rövid időn belül lesöpörtetnek az asztalról (Szalai, 1994).
A munkásság közéleti aktivitásra hajlandóságot mutató szűk köre is rövid időn belül felismeri, hogy tökéletesen ki van zárva a rendszerváltás irányának befolyásolásából. Kántor Csaba Áron (1992), korabeli munkástanács-vezető a következőket írja erről: „A magyar munkavállaló rájött, hogy érdekeit továbbra is egyéni csatornákon át érvényesítheti. Magyarán, ha több bérre van szüksége, akkor az elitmunkás különalkut köt a vállalati vezetéssel, a dolgozók más rétegei pedig plusz munkát vállalnak a második gazdaságban.”

Az újkapitalizmusban

Az államszocialista hatalom- és tulajdonszerkezet és az elmúlt tizennégy évben kialakult hatalmi és tulajdonviszonyok közötti történelmi folytonosságot a késő-kádári technokrácia sajátos társadalmi szerepvállalása teremti meg. A késő-kádári technokrácia nem csupán a kései államszocializmus hatalmi szerkezetében, majd eme szerkezet politikai intézményrendszerének lebontásában, hanem az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás folyamatának vezérlésében is alapvető szerepet játszik. Ennek során hatalma egy részét a globális tőke helyi reprezentánsainak adja át, cserébe azért, hogy ő maga a globális kapitalizmus csúcsintézményeinek – a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúrának – szereplőjévé válhasson, vagy legalábbis annak közelébe kerülhessen (Szalai, 2001).
Az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás nyomán egy korábbinál több szereplősebb hatalmi és tulajdonszerkezet és egy jóval bonyolultabb társadalomszerkezet alakul ki.
A hatalmi szerkezet középpontjában a gazdasági elit áll, alfrakcióit pedig a gazdasági elit érdekeitől eltérő alternatívákat felmutatni nem képes parlamenti politikai pártok és a kulturális elit alkotják. A gazdasági elit a tulajdonjogok koncentrálása alapján különül el a társadalomtól, legerősebb csoportját a külföldi tulajdonú vállalkozások vezető menedzserei jelentik.
Bár a társadalmi szereplők többsége számára az érdekérvényesítés domináns módja továbbra is – sőt, még inkább – az egyéni, atomizált, informális érdekérvényesítés, a gazdasági elit belső megosztottsága egy gyenge módon mégis strukturálja a társadalmat. Pontosabban: döntően a gazdasági elithez való viszony és annak belső megosztottsága mutatkozik struktúraképző tényezőként.
Tételem az, hogy a társadalomban laza halmazt képező középrétegek vannak jelen. Ez a halmaz sokszínű és eltérő érdekeltségű rétegekből áll, és jelen vannak azok is, akik ebből a körből is kirekesztődnek. Ők a társadalom alsó részét képezik.
Elsősorban megkülönböztethetően egymástól azok a társadalmi rétegek, amelyek a gazdasági elit által uralt hatalmi elit közvetlen hatóköréhez tartoznak, és azok, amelyek nem.
Azok, akik a gazdasági elit által uralt hatalmi elithez kapcsolódnak – munkavállalóként az ő érdekeltségeikben vagy szervezeteikben foglalkoztatottak – alkotják a középrétegek egy részét. Ők két alrétegre oszlanak. Azokra, akik a külföldi tulajdonú szektorokban, és azokra, akik a hazai gazdasági elit szférájában tevékenykednek. A középrétegek másik rétege – tehát akik nem kapcsolódnak a hatalmi elithez – belülről szintén tovább strukturált. Egyik alrétegét az önálló egzisztenciával rendelkező társadalmi szereplők – például közép- és kisvállalkozók, vagyonos inaktívak –, másik alrétegét azok a beosztott, de magasan képzett állami alkalmazottak jelentik, akik nem tartoznak az első réteghez.
Nem tartoznak a középrétegekhez – a társadalom alsó részét képezik – a nem a hatalmi elithez kapcsolódó és nem magasan kvalifikált állami alkalmazottak, a szintén nem a hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan kvalifikált egyéb munkavállalók (például kis- és középvállalkozók szak- vagy segédmunkás alkalmazottai), és az önálló egzisztenciával nem rendelkező inaktívak (pl. munkanélküliek). (Az elmondottakat a mellékelt táblával szemléltetem.)
Eme modellben (melyben a három fő réteg arányát háromszor egyharmadosnak becsülöm) sajátos mind az értelmiségi foglalkozásúak, mind a munkásság helyzete: a vázolt struktúra keresztbe metszi a hagyományos társadalmi csoportokat. Itt és most csupán a munkássággal foglalkozom. A munkásság megtalálható egyrészt a hatalmi elithez kapcsolódó középrétegek szférájában (vagyis a külföldi tulajdonú és a hazai tulajdonú elitszektor munkavállalói között), másrészt az alul lévő társadalmi rétegek (a nem vagyonos inaktívak egy része, mint munkanélküli tartaléksereg, valamint többek között a kis- és középvállalkozói szféra szak-és segédmunkásaként a nem hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan képzett egyéb munkavállalók) körében is.
A munkásság helyzete a vázoltakkal összefüggésekben igen differenciált. Egyrészt köztudott, hogy a külföldi tulajdonú szférában (ahol az összes foglalkoztatottak nagyjából harminc százaléka összpontosul) a munkabérek 25-30 százalékkal meghaladják a hazai szektor béreit. Előbbiek a munkásság körében a globalizáció relatív nyertesei. (A relatív jelző azt fejezi ki, hogy előnyük csupán hazai viszonylatban kimutatható - a centrum-országok munkásságához képest béreik rendkívül nyomottak, és munkafeltételeik is lényegesen rosszabbak.) Ugyanakkor az alul lévő társadalmi rétegekhez tartozó munkásság és munkanélküli tartaléksereg gyakorlatilag mélyszegénységben él. Másrészt éles különbség mutatkozik a végzett munka jellegét illetően is. Míg a külföldi – és részben a hazai nagyvállalkozói – szektorban a munkásság (talán az informatikai iparágat kivéve) jórészt az automatizált technológia automatizált kiszolgálója, addig a kis- és középvállalkozók tulajdonolta körben még továbbra is az államszocializmusból örökölt (annak sokszínű második gazdasága által szocializált) „ezermester” típusú (gúnyszóval „buheráló”) munkásság jelenléte a domináns. (Előbbiek a munkásság fiatalabb, utóbbiak az idősebb rétegét alkotják.) (Szalai, 2001)
Általánosságban elmondható, hogy a munkásság körében a létezett szocializmusban megindulthoz képest további nagyarányú differenciálódás megy végbe, mely egy átstrukturálódási folyamat eredménye. Ennek lényege, hogy a hagyományos nehézipari iparágak felmorzsolódásával ezek munkássága az alul lévő társadalmi rétegbe süllyedve szinte végérvényesen deklasszálódik (tartósan munkanélkülivé lesz, és [vagy] igen kevéssé megfizetett vagy alkalmi munkából kénytelen élni [Ladányi, 2003]), a versenyképes (különösen a nyugati piacon versenyképes) iparágakban, valamint a piacon felfelé ívelő szolgáltatási ágakban dolgozók pedig, ha nem is növelhetik jelentősen jövedelmeiket és társadalmi státusukat, de legalábbis képesek a megkapaszkodásra. Eme második csoport csak kisebb részben a munkásságnak ezen többnyire új szektorokba való átáramlásával, sokkal inkább új, fiatal munkásrétegek belépésével alakul ki - jellemzőjük, hogy sok közöttük az olyan diplomás vagy magas szakképzettségű egyén, aki képesítésénél alacsonyabb tudást igénylő munkakörökben kénytelen dolgozni (Gazsó-Laki, 2004). (Utóbbinak egyik oka, hogy egyre kevésbé áll rendelkezésre az adott munkakörök követelményeihez adekvát tudással rendelkező munkaerő. Ez pedig a szakmunkásképzés összeomlásával magyarázható, ami elsősorban azért következik be, mert a mindennemű társadalmi prognóziskészítés és -tervezés ideológiai indíttatású felszámolásával a szakmunkásképzés gyakorlatilag teljességgel elveszti iránytűjét.)
A rendszerváltás és a vele járó átrétegződés karakterisztikus vonása jelenik meg azoknak a (nem ismert számosságú) munkásoknak a pályaívében, akik a rendszerváltás kezdetén az általános vállalkozási eufória légkörében állami állásaikat elhagyják, önálló kisvállalkozásba kezdenek - majd részben az e szegmensekben fellépő túlkínálat, részben megfelelő piaci ismeretek és kapcsolati hálók híján tömegesen mennek csődbe, és egyik pillanatról a másikra a társadalmi hierarchia legalján (nem ritkán hajléktalanként) találják magukat. Ahonnan már nem nagyon van visszatérés (Szalai, 2003).
A munkásság általános helyzetét és érdekérvényesítő képességét talán a korábban jórészt egységes munkaerőpiac szegmentálódása jellemzi legplasztikusabban. Gazsó Ferenc és Laki László (2004) a következőképpen írnak erről: „Bár a megnyilvánulási formák meglepően sokfélék - gondoljunk például a »legális« és »fekete« (»szürke«), a »piaci« és »piac alatti« gazdaság ismert megkülönböztetéseire, a piaci szegmens »duális szerkezetére«, a »kapuvárosok« és »nem kapuvárosok«, a »depressziós« és »virágzó« térségek merőben eltérő fejlődési dinamikájára, illetve ezek kombinációira -, közös bennük, hogy alapvetően eltérő igényeket támasztanak a munkaerővel szemben. Ugyanakkor nagyon is különböző minőségű munkákat, alkalmaztatási és munkakörülményeket, béreket, jövedelmeket és karrierlehetőségeket kínálnak az ezen piacokra belépni tudó és/vagy kényszerülő munkaerőnek.” Ékes Ildikó (2003) még továbbmenve azt bizonyítja, hogy ugyanaz a munkaerő minden piacon másképp képes értékesíteni magát.
A szegmentáció jelenségei a munkaerőpiac kínálati oldalának gyengeségét mutatják: a munkaerőnek nincs módja a magasabb jövedelmeket és státust biztosító gazdasági szervezetek felé áramolni, és nemcsak tudáskészletének korlátai miatt. A jelenség legalább ilyen fontos tényezője, hogy a keresleti oldalon erősen rögzült általános monopolhelyzet (ezen belül monopolhelyzetek sokasága) alakul ki. Vagyis elmondhatjuk, hogy a munkaerőpiac nem vagy csak részlegesen működik.
Az erős differenciálódás ellenére érdemes néhány, a munkásság jövedelmi helyzetét jellemző átlagos adatot is ismertetnünk. 2002-ben a versenyszférában a bruttó havi kereset a felsőfokú képzettséggel rendelkező szellemi foglalkozású alkalmazottak körében 236.766 forint, a középfokú képzettséggel rendelkező szellemi foglalkozású alkalmazottaknál 131.272 forint, az ügyviteli alkalmazottak körében havi 98.891 forint, a szakmunkásoknál 89.070 forint, a betanított munkások körében 81.317 forint, a segédmunkásoknál 66.063 forint. Mindazonáltal a fenti adatok, ha a tulajdonformák, a nemzetgazdasági ágak és az országrészek közötti különbségeket nem is, a különböző képesítésű és beosztású munkások közötti erős differenciálódást egyértelműen mutatják. Ez részben annak következtében alakul ki, hogy egy jelentős általános csökkenést követően az átlagkeresetek - döntően a 2002-es parlamenti választási periódushoz kapcsolódó „osztogatásos” években - növekedésnek indulnak, de a szellemi foglalkozásúak keresetei lényegesen gyorsabban nőnek, mint a fizikai munkát végzőké. (1994-hez képest előbbiek bruttó keresete 1997-re 99,4 százalékkal csökken, majd szintén 1994-hez viszonyítva 2002-re 125,1 százalékkal növekszik; utóbbiaké 1994 és 1997 között 91,2 százalékkal csökken, majd 1994-es bázison 2002-re 105,8 százalékkal növekszik.) (Forrás: Foglalkoztatási Hivatal, 2004. [A változatlan áras növekedési adatok az összehasonlíthatóság nehézségei következtében csak korlátozott érvényességűek.]).
Az MSZOSZ ez év június végi civil országjelentése szerint a „jóléti rendszerváltás” lezárultával a munkásság körében gyakorlatilag megállt a reálbérek növekedése és a foglalkoztatottság korábban némileg érzékelhető bővülése. Emellett megindult – sőt várhatóan folytatódni fog – a fizikai munkát végzők reálkereseteinek csökkenése. (A jelentés kiemeli azt is, hogy míg ma a hazai munkateljesítmények az uniós színvonal 54 százalékát érik el, a bérek mindössze a harmadát (Kun J., 2004 b)].
Az ismertetett adatok alapján is érzékelhető, amit már többször jeleztem: a munkásság alacsonyabb képzettségű, ezen belül még munkaviszonyban lévő része is „beleér” a szegények társadalmi csoportjába. (Gábos András és Szívós Péter [2004] adatai szerint az „alkalmazott” háztartásfők családjaiban a depriváltak aránya 8 százalék, a szubjektív szegényeké 17,9 százalék, a többdimenziós szegények aránya 1,5 százalék.)
A munkásság keresetei azt figyelembe véve különösen nyomottak, hogy napi munkaidejük jóval meghaladja a törvényben előírtat (átlag 11-12 órát tesz ki) De a vezető menedzserek jövedelmével összehasonlítva ezek a keresetek már egészen kirívóan alacsonyak: szakértői vélemények szerint a vállalati csúcsvezetők legfelsőbb kereseti kategóriájába tartozó „multi-menedzserek” éves jövedelme 2000-ben eléri az évi 50-60 millió forintot (Szalai, 2001).
Az alacsony keresetek és túlhajszoltság mellett a munkásság nagy részének foglalkoztatási helyzetét a teljes kiszolgáltatottság jellemzi. Az egészségügyi ellátást, nyugdíjat és rendszeres szabadidőt nem biztosító szürke- és feketemunka Liskó Ilona (1999) kutatásai szerint jóval kiterjedtebb, mint az előző rendszer idején volt (az e szférában ledolgozott munkaórák száma legalábbis megduplázódik). És míg korábban csupán kiegészítette a szocialista nagyüzemekben kapott béreket, most a legális munka mellett és helyette egyaránt végzik. A kizárólag szürke- és feketemunkát végzők aránya az összes foglalkoztatottakon belül csaknem harminc százalék (Ádám Sándor és Kutas János számításai alapján). Ráadásul ezen tevékenység piaci értéke - a túlkínálat következtében - az előző rendszerben kialakult színvonalhoz képest jelentősen csökkent (Ékes, 2003).
Amellett, hogy a szürke- és feketemunka nem tesz jogosulttá a szociális ellátórendszer igénybevételére, minimális állás-és jövedelembiztonságot sem jelent - általában a munkavállalók, de főként az alacsonyabb státuszú munkásság számára. Döntően utóbbiak körében terjedőben van egy korábban ismeretlen jelenség: a munkaadók több hónapon keresztül nem fizetik ki a munkabéreket - majd a csődöt be sem jelentve egyszerűen eltűnnek. Ez a munkáltatói magatartás a legálisan foglalkoztatottakat is érinti, akik valódi vagy kreált csőd esetén sok esetben akár több évig sem kapják meg végkielégítésüket (lásd Tanács, 2004).
A teljes kiszolgáltatottság dimenziói azonban még tovább sorolhatóak: a munkásszállások tömeges felszámolásával sokan egyenesen az utcára kerülnek. A munkafelvétel során a munkaadók számos esetben igen durván megsértik az elemi emberi jogokat: etnikai, életkori és nemi diszkriminációt alkalmaznak. (Hátrányos helyzetűek elsősorban a romák, a negyven-negyvenöt éven felüliek és a jövendő anyák.) Emellett a felvételt megelőző „interjúk” keretében gyakran olyan kérdésekre kell a munkát vállalónak válaszolnia, amelyek legbensőbb magánszféráját érintik (pl. mikor és hogyan tervez lakhelyet változtatni). Különösen a hazai szektornál egyébként több vonatkozásban is jobb munkafeltételeket biztosító multinacionális cégek sok esetben igényt tartanak az „alkalmazottak” teljes életére. (Például az „alkalmazott” éjszaka sem kapcsolhatja ki a mobiltelefonját, stb.)
A kiszolgáltatottság további - és összefoglaló - dimenzióját egyrészt a munkajogi szabályok képlékenysége jelenti. (A következőképpen nyilatkozik erről Rudnay János, a Nemzetközi Vállalatok Magyarországi Társaságának elnöke: „Magyarországon rugalmas a munkaerőpiac, szabadabban alakítható a munkaidő és szervezhető a hétvégi munka, mint más országokban. Azok a befektetők, akik csak az olcsó munkaerő miatt jöttek az országba, tovább mennek. ... Azonban továbbra is nagy előny...hogy a magyar munkajogi szabályok [például az osztrákokkal vagy a németekkel összevetve] rugalmasak. Kevéssé kötik például a munkaadókat az egész országra érvényes kollektív szerződések.” ( Kun J., 2004 a]).
Másrészt súlyosan sérti az Alkotmányban rögzített szabad szervezkedés jogát, hogy kis és közepes (döntően hazai tulajdonú) cégeknél szakszervezetet nemhogy alapítani nem lehet, de az állásvesztés veszélye nélkül magát a szót sem lehet kiejteni.
Mindazonáltal a munkásság számára a legveszedelmesebb „rém” a munkanélküliség. Ferge Zsuzsa kutatócsoportja szerint ez a szegénység kialakulásának és bebetonozódásának legdöntőbb oka (Bass-Ferge-Márton, 2003).
Találóan fogalmaz Losonczi Ágnes (2004): „Azt ugyan a munkások soha nem hitték, hogy »miénk a gyár«, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munkahely se maradjon belőle - ez váratlan volt.” Annyira váratlan - teszem hozzá -, hogy a munkásság bele is dermedt ebbe a felismerésbe.


Beállítódások és vélemények

Bartha Eszter (2003) nemrég az államszocializmus egy volt „mintagyárában” folytatott munkáskutatásokat. A megkérdezetteket leginkább foglalkoztató témák: a gyár hanyatlása, a kollektíva szétesése, az elbocsátástól való félelem és a csökkenő életszínvonal.
Saját munkáskutatásaim megerősítik Bartha tapasztalatait, emellett újabb összefüggéseket is feltárnak. Egyrészt mély megosztottság mutatkozik a munkások idősebb és fiatalabb nemzedékének attitűdjei között. Az idősebbek mély nosztalgiával tekintenek vissza a Kádár-rendszerre, és elkeseredett kritikával illetik adott viszonyaikat. Bár a végbement rendszerváltást utólag is elkerülhetetlennek tartják („a szocializmusban hitelekből éltünk” - mondta nem is egy beszélgetőpartnerünk) erősen hibáztatják az eddigi kormányokat, hogy azok nem kontrollálták a külföldi tőke beáramlását - és általában is a gazdasági folyamatokat.

Ezért következhetett be szerintük az, hogy a vállalati tulajdonosok, vezetők azzal revolverezhetik a munkásokat: ha követelésekkel állnak elő, mennek tovább keletre, ahol olcsóbb és alkalmazkodóbb munkaerőt találni. A multinacionális szektorban foglalkoztatottak azt is sérelmezik, hogy az adott cégek nyugati anyavállalataihoz hasonlítva mind a bérek, mind a munkakörülmények, mind a kollektív érdekérvényesítés lehetőségei náluk, a leányvállalatnál lényegesen rosszabbak. (Részlet az egyik interjúból: „Lehetne ez másképp is, látom, mert sokat járok külföldre. Teljesen más szinten élnek ott az emberek. Most voltam egy német gyárban, ott nincs hajtás, nincs idegeskedés. Ott keményen úgy van, hogy 8 óra 20 perckor kezdődik a reggeli idő, a gépet lekapcsolják, hogy ne zörögjön, amíg eszik, akkor előveszi az újságját, kiteszi a rádióját, meghallgatja a híreket, megkajál kényelmesen, és amikor megkajált, kényelmesen odabaktat újra a géphez, és elkezdi csinálni. Itt az emberek munka közben a gép mellett esznek, egyik kezükben a zsíros kenyér vagy a vajas kenyér, másikban a cigi, és esznek és cigiznek, és közben pakolják a gépet. Utána odamegy a német műszaki vezető, és megkérdezi, hogy miért esznek, miért nem dolgoznak.”
Míg az idősebb munkások elkeseredettek, a fiatalok inkább tökéletesen apatikusak, nem formálnak véleményt közvetlen életviszonyaikról sem. Utóbbiak már egyáltalán nem vállalják a munkás-identitást, „alkalmazottaknak” tekintik magukat. Az idősebbek közül többen úgy mondják, „még megszokásból” a szakszervezet tagjai, a fiatalabbak már be sem lépnek. A szakszervezetekről nyilatkozva az a közös véleményük, hogy csakis egy egységes, országos szinten keményen fellépő szakszervezet lenne képes a munkásság érdekeinek valódi képviseletére.
Az aktívabban véleményt nyilvánító munkások sérelmezik a munkahelyi javadalmazási viszonyok teljes átláthatatlanságát („a szocializmusban ez nem így volt” - állították többen), és az ugyanakkor mégiscsak érzékelhető „kiugró” jövedelmi egyenlőtlenségeket - a néhány emelettel feljebb dolgozó „irodisták” javára.
Ami legerősebben tapasztalható: a jövőre vonatkozó perspektívák teljes hiánya, a sodródás, a máról holnapra élésre való berendezkedés paradoxona. És az a - gyenge - hit, hogy még több munkával, még több alkalmazkodással, még több egyéni ügyeskedéssel talán meg lehet úszni...

Lesz-e munkásosztály?

A munkásság az újkapitalizmusban sem szerveződik osztállyá. A számomra ebből a szempontból releváns marxi elmélet szerint ugyanis az osztályelmélet lényege az osztályok küzdelmének tételezésében rejlik, abban, hogy a társadalmi változásokat a társadalmi osztályok összecsapása idézi elő.
A magyar munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején mutatkozott meg munkásosztályként. Elsősorban akkori harcainak, a forradalmi munkástanácsok küzdelmének köszönhető, hogy az 1960-as évek elejétől kezdődően a „legvidámabb barakk” lehettünk. Eme „konszolidációs” folyamatban azonban megtörtént a munkásosztály felbomlása, mely (részben eme folyamat szocializációs örökségeként) az újkapitalizmus jelentette sokkok hatására sem képes újjászerveződni.
Egyéni szinten ez abban jelentkezik, hogy míg az előző rendszer klasszikus korszakában a munkás helyzetét egyfajta relatív autonómia jellemezte, melynek lényege az volt, hogy erős kötöttségei mellett a munkásnak módja nyílott apró szabadságjogai lassú szaporítására, addig az újkapitalizmushoz érkezvén a többség számára nem ezen utóbbi, vagyis a kis szabadságok bővülésének folyamata teljesedik ki, hanem a kötöttségek transzformálódnak tökéletes kiszolgáltatottsággá (Szalai, 2004b).
A munkásság atomizációja, gyenge strukturáltsága, szervezetlensége a munkásság erős kiszolgáltatottságának egyik döntő tényezője - sőt, döntő tényezője súlyosan kizsákmányolt helyzetének is. (A munkásosztály létének tagadása tehát számomra nem jelenti a kizsákmányolás tagadását, sőt éppen utóbbit erősíti.) Eme termelési viszony már a létezett szocializmus jellemzője is volt, de akkor a „hallgatás áraként” a munkás még valamelyest részesedett az értéktöbbletből. Az újkapitalizmushoz érkezvén a kizsákmányolás totálissá válik - mint láttuk, a munkásság egy része (szemben Marx feltevésével) még munkaereje újratermelési költségeit sem képes a piacon realizálni. Nem beszélve arról, hogy alkupozíciója a tőkésekkel szemben látványosan alávetett, ez pedig bőven kimeríti a Kis János (1994) által speciális kizsákmányolásnak nevezett jelenség fogalmát. (A kizsákmányolással kapcsolatos elméletemet részletesen lásd Szalai [2001].)
Bár a magyarországi - és kelet-európai - rendszerváltások (Lengyelországot kivéve) nem osztálykonfliktusok eredményeként jönnek létre, mindazonáltal húzódnak mögöttük osztálykonfliktusok. Csak nem helyi, hanem nemzetközi szinten. A profitráták általános csökkenésének következtében az 1970-es évektől „a nemzetközi osztályharc fokozódik” (Went, 2002). Az adott körülmények között a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra a korábbiaknál is érdekeltebbé válik a centrumkapitalizmus jóléti vívmányainak letörésében, és a „kollektivista kísérletek” - a létező szocializmus - felszámolásában is. (Utóbbit nemcsak gazdasági motivációk - piacszerzés, olcsó és jól képzett munkaerő megszerzése, olcsó termelői javak szerzése -, de az is magyarázza, hogy neoliberális fordulatával összefüggésben a korábbiaknál is jobban zavarja a közösségiséget akárcsak imitáló rivális társadalmi berendezkedés puszta létezése is.) Részéről mindez nem feltétlenül tudatos törekvés, inkább, ahogy Marx mondja: nem tudja, de teszi. A létezett szocializmus társadalmait az osztályharc tehát ebben a sajátos formában érinti. A helyi félperifériás újkapitalizmus társadalmait pedig abban, hogy a „szuperstruktúra” Kelet-Európát a nyugati centrumországok munkásosztálya elleni harc kísérleti terepeként igyekszik felhasználni (Szalai, 2004a).
Kérdés, térségünk munkássága ezt meddig tűri szótlanul. Vagyis képes lesz-e osztállyá szerveződni. A válasz alapvetően két dologtól függ. Egyrészt, vajon az erősen differenciált munkásság talál-e közös érdekeket? Legalábbis egy ilyen közös érdek biztosan van, ez pedig nem más, mint a szabad szervezkedés valódi jogának, valódi lehetőségének kivívása. (Tehát nem a törvényhozókkal vagy a politikai elittel, hanem a gazdasági elitekkel szemben.) Másrészt ezzel összefüggésben a szakszervezetek képesek lesznek-e megújulásra, egységes, országos fellépésre - vagyis a valódi szolidaritás megteremtésére a munkásságon belül. Ennek van egy jelentős korlátja: miként a világban, nálunk is terjednek a feltételes - tehát egyre kisebb állásstabilitást biztosító - foglalkoztatási formák. (Sőt, mivel - mint említettem - kísérleti terep vagyunk, nálunk még inkább). (Szabó, 2003; Szalai, 2004b). Az egyelőre a döntően az egyes munkahelyekhez kötődő szakszervezeteknek ezért - ha fenn akarnak maradni - alapvetően változtatniuk kell érdekérvényesítési stratégiáikon és a jelenleginél jóval erősebben fel kell vállalniuk az átmenetileg vagy tartósan munkanélküliek érdekvédelmét is. Másrészt szoros kapcsolatot kell kiépíteniük a náluknál változatosabb, többdimenziósabb társadalmi problémákat tematizáló, nemzetközi szinten szerveződő globalizációkritikai mozgalmakkal. És nem utolsósorban a nemzetközi szakszervezeti mozgalmakkal. Mert a mindent maga alá gyűrni akaró globális tőkével szemben csakis a globális civil ellenállás lehet hatékony.

*

A tanulmány az MTA Politikai Tudományok Intézetének kutatási programja keretében készült. Támogatta a T. 37368-as számú OTKA. A tanulmány megalapozásához fontos esettanulmányt készített Csókay Ákos (2003) és Ságvári Bence (2003).
Az interjú készítésében részt vettek: Bazsalya Balázs, Bukva Anna, Csókay Ákos, Flórenz Márk, Gerhard Péter, Ignits Györgyi, Kerényi Tamás, Lénárt András, Mán Várhegyi Réka, Nagy Áron, Nagy Zoltán, Pintye István, Ságvári Bence és Serfőző György.
A számítási anyag összeállításában részt vett Matheika Zoltán.

Irodalomjegyzék

Bartha Eszter (2003): Munkások a munkásállam után. A változás etnográfiája egy volt szocialista „mintagyárban”. In. kötő-jelek 2002. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai Doktori Iskolájának évkönyve (szerk.: Némedi Dénes, Szabari Vera és Fonyó Attila). 117-147.
Csókay Ákos (2003): Munkavállalók érdekvédelme a magyarországi multinacionális vállalatokon belül. Siemens Transzformátor Kft. (Esettanulmány). Kézirat. Budapest.
Ékes Ildikó (2003): A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Rejtjel Kiadó. Budapest.
Gábos András-Szívós Péter (2004): A szegénység különböző metszetei. In. Stabilizálódó társadalomszerkezet. TÁRKI Monitorjelentése 2003 (szerk.: Szívós Péter és Tóth István György).
Galbraith, John K. (1971): The Industrial State. New York: Mentor.
Gazsó Ferenc-Laki László (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban. Napvilág Kiadó. Budapest.
Kemény István (1972): A magyar munkásság rétegződése. Szociológia, 2. sz. 36-48.
Kis János (1994): Egyenlőtlenség és kizsákmányolás. In. Lehetséges-e egyáltalán. Márkus Györgynek - tanítványai. Atlantisz Könyvkiadó. Budapest. 261-342.
Kun J. Erzsébet (2004a): A multiknak jó a rugalmasság. Népszabadság, március 31. 19.
Kun J. Erzsébet (2004b): Kemény kritika a civil országjelentésben. Népszabadság, június 30. 7.
Ladányi András (2003): Tatabányai eocénbányászok. Mányi bánya az eocéntengerben. Vértesi Erőmű Részvénytársaság. 2003. Bányásznap, Tatabánya.
Lapthorn, Morris Robin (1998): Managerial Capitalism in Retrospect. New York, St. Martin’s Press.
Liskó Ilona (1999): Pályakezdő szakmunkások követéses vizsgálata. Oktatáskutató Intézet. Kutatási zárótanulmány (kézirat).
Losonczi Ágnes (1977): Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Gondolat, Budapest.
Losonczi Ágnes (2004): Átélni, túlélni, megélni. (Pogonyi Lajos interjúja.) Népszabadság, június 25. 9.
Pitti Zoltán (2004): A társas vállalkozások költséggazdálkodásának főbb jellemzői (üzemi tevékenységig bezárólag) a KSH és az APEH idősorai alapján. Kézirat. Budapest.
Ságvári Bence (2003): Multinacionális vállalatok Magyarországon. Flextronics. (Esettanulmány). Kézirat. Budapest.
Szabó Katalin (2003): A munkaviszonyok fellazulása. Információs Társadalom, III. évf. I. sz. 75-95.
Szalai Erzsébet (1986): Beszélgetések a gazdasági reformról. Pénzügykutatási Intézet kiadványai, 2. sz. Budapest.
Szalai Erzsébet (1994): A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-93. T-Twins Kiadó. Budapest.
Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó. Budapest.
Szalai Erzsébet (2003): Ezt én látom így, mint csóri betanított munkás. In. Baloldal - új kihívások előtt. Aula Kiadó. Budapest.
Szalai Erzsébet (2004a): Az újkapitalizmus intézményesülése - és válsága. Kritika, április. 2-6.
Szalai Erzsébet (2004b): Az első válaszkísérlet. A létezett szocializmus - és ami utána jön... Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.
Tanács István (2004): BCB-vég és az adófizetők pénze. Népszabadság, május 8. 4.
Bass László-Ferge Zsuzsa-Márton Izabella (2003): Gyorsjelentés a szegényedésről 2000-2003. Szociális Szakmai Szövetség. Budapest.
Vígh Judit (2004): A nemzeti számlák számításáról és fontosabb mutatóinak tartalmáról. Kézirat. Budapest.
Went, Robert (2002): Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. Perfekt Gazdasági Tanácsadó, Oktató és Kiadó Rt. Budapest.
A magyarországi újkapitalizmus társadalomszerkezete


 



A szerző szociológus

 

Szerző: Szalai Erzsébet szociológus