Belépés

 

Hollai Ferenc

 

A KATOLIKUS EGYHÁZ TANÍTÁSA A SZOCIÁLIS KÉRDÉSRŐL

 

 

Az egyház a rabszolgatartó államformában született meg Mivel pedig az emberről, annak életéről, szabadságáról és egyenjogúságáról tett tanúságot, azonnal a fennálló rend ellenségévé vált. Ez a szemlélete okozta a véres üldöztetéseit is.

Amikor pedig az állam befogadta, sőt államvallássá tette a kereszténységet, akkor gyökeres változás következett be. A szabaddá vált vallás követőinek száma hirtelen megnövekedett, sőt bizonyára igen sokan csak azért keresztelkedtek meg, mert élvezni akarták annak előnyeit. A látszólag békés századokban azonban az elégedetlenség mindig is jelen volt. Ennek fő oka éppen az egyenlőtlenség, a javak igazságtalan felosztása, a hatalmon levők nem keresztényi magatartása volt. Az évezredfordulón már jelentős előrelépést jelentett a különböző kézműves szakmák korszerűsödése, de a nagy társadalom jelentős része még mindig elsősorban a földből és az állattenyésztésből élt. A kereszténységnek köszönhetően elterjedt a korszerűbb földművelés és állattartás, művészi tökéletességre emelkedett az építészet, hidak, utak épültek és fellendült a cserekereskedelem is.

 

A fejlődés azonban nem volt egyenletes és egyre másra alakultak ki olyan forradalmi megmozdulások, amelyekben a jobbágyok fegyverrel támadtak a földbirtokosokra. De ellentétek keletkeztek a hatalom birtokosai között is. Elég csak a „canossa” járásra utalni, amikor a nyugatrómai császár ment mezítláb kiengesztelni a pápát.

 

Umbriában, az 1200-as években voltak nagyobb megmozdulások, s ezek az egész földrész, sőt az egyház létét is fenyegették Ekkor lépett fel Assisi Ferenc és a maga újszemléletével, a szegénységével és mélységes hitével népmozgalmat indított el és hosszú századokra megváltoztatta a kereszténység arculatát.

 

Az európai országokban, később sorra indultak azok a protestáns mozgalmak, amelyek a pápaságtól való elszakadáshoz vezettek, így a VIII. Henrik alapította anglikán egyház, a Luther kezdeményezte evangélikus egyház, a cseh Húsz János vezette huszita egyház, a francia Calvin János református egyháza. Mindezek mögött volt egyfajta helyesebb útkeresés, de küzdelmeik párosultak azoknak a törekvéseivel, akik a nagy feudális egyházi vagyon szétosztásából akartak részesedni és talán nem kell mondani, hogy ezek nem a társadalom legszegényebb néprétegei voltak. A protestáns mozgalmak nyomán véres háborúk, gyilkosság sorozatok indultak, ezrek kényszerültek elhagyni korábbi lakóhelyeiket. Franciaországból, a hugenották elsősorban az akkor már protestáns hitükben megerősödött német hittestvéreiknél kerestek és találtak menedéket. Gondoljunk az erlangeni, vagy a berlini erős hugenotta közösségekre. Húsz követői hosszú, véres háborút folytattak az országot hatalmukban tartó katolikus Habsburgok ellen. Legkövetkezetesebb hívei, a habánok elsősorban a történelmi Magyarországon találtak menedéket.

 

Az egyházat az említett protestáns hitújítás nehéz helyzetbe hozta, hiszen Európa nagyobbik fele elpártolt Rómától. Protestánssá lettek a skandináv és a balti népek, de ugyanúgy a németalföldiek is. Mindössze néhány déleurópai királyság maradt meg a pápa mellett, s ráadásul ekkor támadt Európára a török is, ami nagyonis indokolta volna a népek összefogását. A protestánsok azonban éppen ezt a politikai helyzetet lovagolták meg a saját helyzetük megerősítésére.

 

A felvilágosodás aztán a még megmaradt országokban is továbbélesztette a pártütés tüzét. Az „egyház leánya”, Franciaország is áldozatául esett az  erőszakos rendszerváltásnak. A feudális urakat a forradalom nemcsak a hatalmuktól, de az életüktől is megfosztotta. Az egyházat a forradalom válaszút elé állította és nyíltan szint kellett vallani a forradalom mellett, vagy az ellen. Napoleon volt az, aki hatalma elején concordátumot kötött az egyházzal, s ezzel némileg visszaadott valamit az egyház elvett szabadságából. Valójában Franciaországban a forradalom után nyílt egyházüldözés folyt, amely természetesen nem véres megtorlásokban mutatkozott, hanem abban, hogy sem az állami tisztviselők, sem a pedagógusok nem gyakorolhatták a hitüket.

 

A 19. század szabadgondolkodói különféle elméletek felállításával kísérleteztek. Közülük a legismertebb a marxi materialista szocializmus volt. Mivel akkor még ilyen politikai pártok nem voltak, az eszme lassan terjedt és tulajdonképpen csak a 20. század első két évtizedében vált világméretűvé.

 

 

Az egyház az emberről alkotott szemléletét Aquinói Szent Tamás filozófiájából eredeztette. Ez a filozófia a természet jogra alapult és kimondja minden ember egyenlőségét, méltóságát, egyszervalóságát, istengyermeki méltóságát. Különös szemlélet ez, amelynél magasabbrendűt mozgalom még nem tűzött a zászlajára, de ugyanakkor a gyakorlatban a fejedelmek, királyok, uralkodók valamennyien a maguk hatalmát szintén isteni eredetűnek deklarálták. Az ellenük támadást Isten elleni véteknek nyilvánították. A francia  forradalmat követően számos országban köztársasági államforma alakult ki. Ezek demokráciát hirdettek, az egyház azonban a demokráciát nem fogadta el. A pápa (XIII. Leó) kijelentette, demokráciát nem, de szociálisan caritatív állami politikát igen. Minden olyan demokrácia, amely hajlandó a szegények és elnyomottak sorsát javítani, számíthat az egyház támogatására. Az egyház kezdettől fogva hirdette a szociális igazságot, de megvalósítását nem a maga feladatának tekintette, hiszen az egyháznak Jézus Krisztustól kapott feladata van. Mégis számos szociális mozgalom indult ki az egyházi intézményekből. Már a 19. században voltak jelentős egyházi személyiségek, akik elkötelezték magukat a szociális gondoskodás mellett. Ketteler mainzi püspök a legismertebb közöttük, vagy a 20. századi P. Sonnenschein SJ, aki Berlinben szervezett mozgalmat. Nálunk előbb a mosonmagyaróvári plébános, Gisswein Sándor, majd Prohászka Ottokár püspök szállt síkra a szociális igazságosság mellett. Az egyház nem szervezett politikai pártokat, nem avatkozott bele a pártok ügyeibe, nem harsogott választási jelszavakat, sőt nem támogatta a keresztény demokrata mozgalmakat sem. Mindig is gyanakodva nézte a magukat keresztény demokratának nevező politikusokat és csak azok valóban szociális törekvéseit támogatta.

 

 

 

A RERUM NOVARUM

 

Johannes Schasching SJ jezsuita tanár, az egyház legidősebb, élő professzora a római és a bécsi egyetemen tanít szociológiát. Amikor hozzáfog a Rerum Novarum ismertetéséhez, azt SOS programnak nevezi. Halaszthatatlanul fontos intézkedésnek tartja, akárcsak maga a szerző XIII. Leó pápa.  Leó 1878-1903-ig ült Péter trónján, de jó szociális érzékenységéről, már jóval pápává választása előtt több ízben tanúságot tett. Rómától közelében érseke volt egy nagyon szegény egyházmegyének. Ott naponta látnia kellett a parasztok mérhetetlen nyomorát és a földesurak könyörtelen kizsákmányolását. Leó mindent elkövetett a nyomor enyhítésére és személyes közbelépésével gyakran ültette tárgyalóasztalhoz a vitatkozó feleket, felajánlva minkét fél számára az igazságkeresésének lehetőségét, a higgadt párbeszédet. Kifejtette nekik, hogy senkinek sincs joga a szegények kizsákmányolására. Gyakran idézte Jézus szavait: ”Méltó a munkás az ő bérére”. Később pápaként elsőnek írt szociális enciklikát s ennek az elsőnek bevezető szavai így hangzanak: „Már lángra kapott az újítás vágya…”  Kifejti, hogy nem tartható tovább a gazdagságnak kevesek kezében történő felhalmozódása és dolgozóknak, a  többségnek a  kizsákmányolása. A kérdés tárgyalása nehéz és nem veszélytelen. A jogok és kötelességek kimérése kemény feladat. A legszegényebbeken sürgősen segíteni kell. Miután a korábbi munkás szervezeteket, a céheket eltörölték az államok és a törvény, pedig elvetette a korábbi vallásos szellemet, a munkásokat magukra hagyták és kiszolgáltatták a munkaadók embertelenségének.

A szocialisták a bajra egyetlen gyógyírt ismernek, a tulajdonok eltörlését és közkézbe vételét. Azt hiszik, ha köztulajdonba veszik a javakat, akkor már meg is oldották a problémát. A tervük azonban kivihetetlen, mert annak alapja az erőszak, azzal pedig semmi nem oldható meg. Egyben szembe is fordulnak a jogszerűséggel, mert az embernek természet adta joga, hogy bizonyos dolgokat a sajátjaként birtokoljon. Az ember természete gyökereiben különbözik minden más élő természettől. Ezért vannak az állatok az ember szolgálatának alávetve. Az ember értelmes lény, ura a cselekedeteinek és az Isten törvényeinek, magát tudatosan alá tudja helyezni. Emberi életének kibontakoztatásához a föld terményeire, gyümölcseire van szüksége, de nem csak a termésre, hanem magára a földre is. Semmi okunk nincsen arra, hogy a földdel kapcsolatos gondokat az államra ruházzuk át. Azt is tudnunk kell, hogy ha a föld birtoklása bizonyos emberek kezében összpontosul, attól még annak termése az egész közösség táplálására terem. Már a mózesi törvény is parancsba foglalta, hogy  ne kívánd el embertársad feleségét, házát, földjét, szolgálóját, ökrét, szamarát, egyáltalán… semmit sem, ami embertársadé” (M.törv. 5,21.) Az Isten adta parancs  arról is szól, hogy az embernek családi közösségben kell élnie, mert csak ezen belül teljesítheti a másik parancsot: „Növekedjetek, sokasodjatok!” A természet törvénye szerint pedig a családfőnek kötelessége, hogy minden módon gondoskodjék gyermekeinek jövőjéről, akik valamilyen értelemben továbbviszik és meghosszabbítják az életét. Ez pedig csak úgy teljesülhet, ha a gyermekek öröklik a szülők által reájuk hagyott vagyont. Az állam és a család, ez a két legfontosabb emberi szervezet, s aki a kettő rendjét megbolygatja, az súlyos ártalmakat okoz.  Erről a családról mondja Aquinói Szent Tamás: „ A gyermekek a természetből eredően az apának mintegy részei, mielőtt szabad akaratuk használatára eljutnának, álljanak a szülők gondozása alatt.” A pápa szerint az egyház, amely az evangéliumi tanítás alapján áll, képes rendet teremteni a vitákban és kölcsönös engedményekkel, a legoptimálisabb megoldást létrehozni a nézeteltérések megszüntetésére. Az osztályharcot alapvető hibának tartja, és annak megszüntetésére tesz javaslatokat. Az enciklika B 17. pontjában kimondja, a munkaadók ne tekintsék a munkásaikat rabszolgáknak. Bűnnek nevezi a ki nem fizetett bért és az evangélistával együtt kimondja „A bér, amelyet a munkásoktól elvontatok, felkiált és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe.” (Jk. 5,4) A vagyon felhasználásával pedig Aquinói Szent Tamással arra biztatja a munkaadókat, hogy: „Magántulajdont birtokolni szabad, sőt az emberi élethez szükségszerű is.” Ha azonban azt kérdezzük, milyen legyen a javak felhasználása, az egyház habozás nélkül azt feleli: ”Az embernek nem szabad rajta kívülálló dolgokat sajátjának tekintenie, hanem közösnek, azaz szükség esetén könnyen ossza meg másokkal. Ezért mondja az apostol: az evilági gazdagoknak parancsold meg…, hogy  adakozzanak szívesen és osszák meg a javaikat”.(Aquinói Szt. Tamás 65 a 2.) „Amiben bővelkedtek, abból adjatok másoknak is” (Lk. 11, 41.) „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (Ap.Csel. 20,35)  Ugyancsak az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk az ősegyházról, hogy „ nem is akadt köztük szűkölködő.” (Ap.Csel 4,34.) Másutt pedig: „Volt módjuk a szegények táplálására és temetésére, a nincstelen árvagyerekekre, idősekre és a hajótöröttekre.” (Ap.Csel.2, 39.) Ezekkel az idézetekkel a pápa arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a keresztény közösségek az isteni törvények és a természet jog alapján képesek voltak a gondok megoldására. Ugyanakkor megjegyzi, hogy az egyházellenes erők keményen bírálják és elítélik az egyházban kialakult caritatív munkát. Helyette központi, állami gondoskodás kiépítését szorgalmazzák. Azt azonban tudniuk kell, hogy soha az államgépezet nem fog tudni olyan szervezeteket, működtetni, mint a keresztény egyház, mert itt az önfeláldozó felebaráti szeretet a hajtórugó és ezt nem tudja pótolni semmiféle állami, vagy más társadalmi szervezkedés. Ennyi volt a Rerum Novarum első részének anyaga, amely fölvázolta a társadalom egészséges életének legfőbb pilléreit és azt az erkölcsi, lelki értéket, amely az egyház tevékenységét jellemzi. Az enciklika további része az állam és a társadalom feladatait rögzíti. Majd ezt követően beszél a munkaadók feladatairól. A negyedik rész szól a szervezkedések fontosságáról, a megfelelő szervezetek létrehozásáról. Ezen belül pedig külön fejezet tárgyalja a munkás szervezetek létrehozásának fontosságát. Elmondja, milyen társadalmi haszna van a katolikus szervezeteknek. A pápai enciklika 1891. május 15.-én került aláírásra és kihirdetésre.

 

Az enciklika nagy vihart kavart. A materialisták, akik nem ismerik el a természetjogot, tagadják az Istent, és nem hisznek legnagyobb kincsünkben, a Krisztus által hozott megváltásban, az örökéletben, - széleskörű támadásba kezdtek a pápai megnyilatkozás ellen. Az idő azonban mégis XIII. Leót igazolta, hiszen a meg nem valósult, „létező szocializmusban” ki-ki a saját bőrén érezhette, hová vezet a keresztény erkölcsi értékeket félresöprő, gyakran a legalantasabb erkölcsi fertőt megvalósító rendszer. A legsúlyosabb tévedésük pedig abban van, amikor kimondják, hogy az ember alapjában véve jó, gonosszá csak a tőke, a vagyon tette. Erre nekünk az a válaszunk, az ember akarata az eredeti bűn következtében rosszra hajló, értelme elhomályosult lett. Ebből váltott meg bennünket a Megváltó, aki nélkül nincsen egészséges társadalmi élet.

 

 

AZ EGYHÁZ SZOCIÁLIS TANÍTÁSÁNAK GYAKORLATI MEGVALÓSÍTÁSA

 

A szociális tanítás kidolgozását és a gyakorlatban való keresztülvitelét az egyház elsősorban a világiak feladatává tette. XIII. Leó a Rerum Novarumban nem csak egy új királyság, egy új társadalmi rend alapjainak lerakását kezdeményezte, hanem azt akarta, hogy induljon egy a világot körbeölelő, nagy program a társadalmi viszonyok keresztény szellemiségű átalakítására, egy igazságosabb társadalmi rend kiépítésére. Már az 1800-as évek második felében Ketteler mainzi püspök fontos lépéseket tett a gyakorlat terén. Elsőként természetesen a megvalósítás indokait, annak megvalósítása módozatait dolgozták ki a legkiválóbb szaktekintélyek. Nálunk Magyarországon Gisswein Sándor, mosonmagyaróvári plébános volt az élharcosa a mozgalomnak. Ő hozta életre az első magyar keresztény-demokrata politikai pártot és bátorította a munkásokat a keresztény szellemiségű szakszervezetek megalakítására.

A katolikus munkásoknak korábban is voltak szervezeteik. Elsősorban a céhek, amelyek ügyeltek az iparosok által végzett munka minőségére, a munkabérek szabályozására, a mesterek és legényeik szakmai képzettségére, magánéletük erkölcsös voltára. Ezt a rendszert számolta fel a kora kapitalizmus, amely a technika folyamatos erősödése során előbb a gőzgépeket, majd később a transzmissziós , villamosmeghajtású gépüzemek megvalósítását. Megalakultak az első sorozatgyártó műhelyek, ahol a tömegcikkek gyártása hihetetlen fejlődést hozott a társadalom minden rétege számára. A fejlődés egyben a tőkések mérhetetlen gazdagodásához vezetett és ez társadalmi feszültséget okozott. Ne  felejtsük el, hogy nagyapáin még reggel hattól, este hatig dolgoztak a gyárakban és akkor még nem álltak rendelkezésre közlekedési eszközök, ezért nem egy közülük olykor órákon át  gyalogolt a munkahelyre és vissza. Nem volt szabad szombat, tehát a hétnek mindössze a vasárnap volt a pihenőnapja. A mérhetetlen kizsákmányolás, a túlzásba vitt munkaidő, a lehetetlen életkörülmények hamar aláásták a munkások egészségét. Az átlagos életkor nem is nagyon haladta meg az ötven évet. Egy-egy férfiember számára ebből az ötven évből az első tizenöt, tizenhét volt a felkészülés az életre, a szakmára és a házasságra. A gyermekek nevelésére sem idejük, sem felkészültségük nem volt. A munkásság szervezetlen és kizsákmányolt volt és ebben a helyzetben jelentkeztek az első marxista szellemiségű szakszervezetek, majd politikai pártok. A szabad szellemiségű polgárság előrelátó része, amely nem csatlakozott a kizsákmányoló, rabló kapitalista gazdasági rend haszonélvezői közé. Ők voltak azok, akik törődtek a munkásokkal, szemináriumokat, iskolákat szerveztek, sportegyesületeket alakítottak számukra. Ugyanakkor az egyház részéről is megtették az első lépéseket a gondok enyhítésére. Meg kell azonban jegyezni, hogy csupán a karitatív segítség nem elegendő. Folyamatos gondoskodás szükséges és mindig keresni kell a felmerült problémák gyakorlati megoldásának módozatait.

 

Talán kevesen tudják, hogy a század elején jelentős szerepet játszottak a Keresztény Szakszervezetek. Volt azonban egy nagy hibájuk. Akik szervezték, nem gondoltak arra, hogy a szakszervezetet a munkások csak akkor fogják a magukénak érezni, ha azokat valóban ők maguk szervezik és vezetik is. Ezért volt fontos Cardijnnak az a megállapítása a munkásifjú mozgalom elindításakor, hogy a munkásifjúság apostolai maguk a munkások legyenek. Amíg ki nem termelődik a társadalmon belül egy erkölcsös, hite szerint élő munkásgeneráció, amely kellő felkészítést kap a maga hivatásának gyakorlására, addig nem lesz hazánkban semmiféle katolikus munkás szervezet.

 

Az egyház nem állt meg XIII. Leó nagyszerű elképzelése és terve mellett. Az enciklikát újabb pápai megnyilatkozások sora követte és most már csak rajtunk, munkásokon múlik, hogy meg tudjuk-e valósítani azt az erkölcseiben, szellemiségében magasabb rendű munkástársadalmat, amely alapját képezhetné egy boldogabb munkásjövőnek. A boldogabb új világot nem tudjuk elképzelni a legszebb keresztény erkölcsök nélkül. A költő már régen megmondta, hogy a társadalom alapja a tiszta erkölcs mely, ha ledől, Róma rabigába görnyed. Napjainkban naponta lehetünk tanúi a keresztény erkölcsi eszmények sárba tiprásának. Még hosszan sűllyedhet egyre mélyebbre a métely, de hisszük, hogy eljön a nap, amikor éppen a fiatalok fogják kimondani, hogy elég! Akkor kezdődik majd az új társadalom felépítése és egy jobb kor, amely után annyi ezrek epedeznek.

 

Európa szerte sorra alakulnak az új munkásszervezetek, és a múlt hét szombatján Bécsben, megtartották az első Kongresszust, amelynek jelszava ez volt: KÖZÖSEN EURÓPÁBA! Ez a jelszó azt jelenti, hogy egy földrésznyi ember összefogására van szükség ahhoz, hogy egy eddig ismeretlen, újfajta gazdasági rend alakulhasson ki, amelyben lényegesen más feltételek mellett dolgoznak majd a gyárak munkásai. A közös kiáltvány, amely a kongresszus végén született, hitet tesz az egyetemes munkásérdekek mellett, és szolidaritásra bátorítja az unióba menetelő országok munkásait. Szervezeteikkel azon fáradozzanak, hogy a születő rend egyre inkább szolgálja az embert. Az ember, annak élete, biztonsága, anyagi és erkölcsi körülményei legyenek az érdeklődés középpontjában és nagy, nemzetek feletti összefogással dolgozzunk jogaink érvényre juttatásáért egy új, talán boldogabb, emberibb jövő kialakításáért.